ekünk találkoznunk kellett...
Igen, ebben biztos vagyok. Ha nem most, akkor talán egy év múlva, talán életem derekán, talán a következő életemben. Igazából nem számit, mert a dolog elrendeltetett, és a jövő erre tartana mindenképp. Kedves olvasó, neked biztosan furcsának tűnik egy ilyen kijelentés, ha pedig még azt is elárulom, hogy nem vagyok szerelmes a bérgyilkos kasztba, valószínű kicsit hibbantnak fogsz tartani. Nem baj ez, mondd ki nyugodtan, én is tudom magamról. Rászoktam. A bérgyilkosra.

Hol is kezdődött? Elmesélem az egész történetet, hogy tisztán lásd betegségem minden tünetét. Valamikor az emberi időszámítás kezdetén megjelent a Diablo nevű játék. Sokáig fel sem tűnt nekem, hogy van ilyen, elvoltam, élveztem fiatalságom minden őrült percét, de te is tudod: nem lehet elmenni mellette. Megláttam, és megkedveltem. Sokat játszottam vele, de ennek ellenére sem váltam igazi profi játékossá. Nem volt nagyon magas karakterem, nem ismertem minden tárgyat, sőt még a leveleimet sem írtam „exocet” fonttal. Elvoltunk, megbirkóztunk, élveztem a hangulatát, élveztem a zenéjét, és élveztem a játékot. Nagyon.

A pokoltűz hosszú időn keresztül kimaradt az életemből, nem hiszem, hogy ezzel sokat veszítettem volna, Valahol a második rész megjelenése előtt foglalkoztam vele komolyabban. A profizmus útjára is ekkortájt tévedtem, ennek első lépése a játék végigjátszása volt egy nap alatt harcossal. Már ekkor is inkább a közelharci műfaj foglalkoztatott, az íjász abszolút, a mágus félig nem az én műfajom. Nincs velük az a test a test elleni küzdelem, nincs meg benne az a velőszaggató adrenalin. És így történt: a pokol véres bugyraiban, harcosnak születtem én.

Jött a második rész, és mint egy faltörő kos, úgy hatolt be hétköznapjaim rejtett zugaiba is. A harcos ösztön szívemben alábbhagyott, először az egyensúly ősz hajú őrzőjével kényszerítettem térdre az alvilág legifjabb uralkodóját. Gondolkoztam: „hogy lehet ez? Én a kardforgatók gyermeke csontpálcára vetemednék? Ez nem lehet, ez csak álom!” és így történt, hogy másodjára már az igaz és hű rendtestvérek egyikével jártam be a kurasti piacot. A játék ismerős volt, kardom erős, szívemben hit lakozott: lovag lettem, felszenteltek, mint egy ifjú tanoncot.

Az idő telt, a felhők fejem fölött csak szálltak, szálltak... közben felnőttem, és öreg paladin lettem. Valamikor kezdett gyanússá válni, mintha nem ez lennék mégsem, inkább valami más. Az ősz hajút már kipróbáltam, a festett képű túl ostoba, a bottal járó messziről küzd, a szőke asszony pedig biztosan nem én vagyok ebben a világban. Felüdülést csak néha jelentett számomra Natalya, Kurast híres-hírhedt bérgyilkosa. Már ott tetszett nekem.

Nyaralás közben ért a hír: megjelent. Sokat nem tétováztam, a kötelesség várt, irány haza, játékra fel! A dobozon nem láttam semmi különöset, ellenben a karakterválasztó képernyőn! Érdekes kép fogadott, valahol a bal oldalon egy ismeretlen asszony, akinek a haja fekete volt (mint egy másik hölgynek, ki szívemnek nagyon kedves), alatta a felirat: bérgyilkos. A döbbentségből hamar felocsúdtam, alkalmazkodtam, és minden idegszálam az új jövevény kitapintására állt be. Valahogy ekkor éreztem már, ez lesz a hely, ahol elveszek, és megtalálom végre önmagam.
Nem kellett csalódnom.

Megszületett Rea, dinasztiám első céhtagja. Az ő kezei között teljesedett ki művészetem, társaságában nyúltak meg árnyaim, és jártak halál-táncot. Megtanított élni a vadonban, lélegezni a sivatagban. Sajnos útjaink elváltak egyszer, de még most is szeretettel emlékezek rá.
Nyugodj békében, kicsim!

Manapság már nehezemre esik leszíjazni a karmokat két csuklómról, elfeledni a vágta élményét, és lemondani árnyékom társaságáról. Az érzés feledhetetlen, a pszichológus koncentrációs gyakorlat közben sem tudta megtörni kialakult világképem. Kétórás procedúra után legyintett, és ezt mondta: „assassinum trémens. Végső stádiumban, innen már nem romlik, de nem is javul tovább.”

Írta, és rendezte : rain von skifall, akit többen rvs-nek ismernek.