A hó eltakarodott, a föld büszkén mutatta
barnás-zöldes testét. De nem volt, aki azon dolgozott
volna, háború zajától volt hangos a vidék.
A mezõn a kis falu immár csak hamujába rogyva
emlékeztetett arra, hogy itt élet volt valamikor. Temetetlen
holtak rothadtak az út porában, táplálékul
szolgálva a farkasoknak és keselyüknek. A távolban
vékony füstcsík nyújtogatta a nyakát az
ég felé. A környék utolsó erõssége
égett, melynek kapuit a gonosz serege áttörte. Ebben a
káoszban egy asszony kiáltotta világgá
fájdalmát, mikor megszülte méhének
gyümölcsét. Fiú volt, kinek öröksége
talán csak a halál lehetett, és amely talán megadatik
neki, mielõtt tudatra ébred… Az udvarról
halálsikolyok hallatszottak, jelezvén, hogy a káosz
katonái könyörtelenül felszámolják az
utolsó ellenállási gócot is.
A gyermeket kosárba tették, melléhelyezték
a pergamentekercset is, mely bizonyította ki is õ, aztán
a torony ablakából a lenn kanyargó folyóba
vetették. A folyosón már vascsizmás lábak
dübörgése hallatszott…
Tizenöt hosszú esztendõ telt el azóta, hogy
a kosarat, benne a parányi élettel, kiemelte egy rablólovag
lándzsája a folyóból!
Az gyermekbõl ifjú lett, tanítómesterei
a zsiványok és tolvajok voltak, kik mégis becsületre
nevelték!
Megtanulta a kard forgatásának fortélyait, az
íj feszítésének tudományát, és
a lándzsatörést, melyben különösen jeleskedett.
Egy nap a rablóvezér elé állott:
El kell mennem, hogy visszaszerezzem apáim, hagyatékát
és hogy az egyensúly fegyvere legyek! Bosszú itatja
át szívemet és gyûlölet!
Fiam - szólt a vezér - nem erre tanítottunk! Ne
gyûlölj senkit, mert a gyûlölet a félelembõl
táplálkozik, s neked nincs félnivalód senkitõl.
Tisztítsd ki elmédet, hogy mindig a világosság
erõi vezéreljenek, s hogy a sötétségtõl
mindig zárkózz el! Elmehetsz, mert megértél a
megmérettetésre. Hozzánk mindig visszatérhetsz
Soltaire!
Ezen szavak visszhangoztak fülében, s szívében
tíz esztendõ elteltével is.
Õ lett Soltaire a kegyetlen, mert irgalmat nem ismert, mikor
a gonosz katonái nyújtották kegyelemért a karjukat,
mindhiába. Õ lett Soltaire a költõ, amikor
megénekelte rég elhunyt hõsök
tetteit.
Járta az országokat, de megnyugvást nem talált
a völgyek csendjében és kocsmák ricsajában.
Kóbor lovag lett, de belefáradt az örökös
gyilkolásba. Otthonra vágyott, de tudta, hogy amíg a
káosz uralkodik a rend felett, addig nem lelhet nyugalmat. Részt
vett a csatában a Felsõ Szavannákon, s tettei után
a Drangor-i herceg végre megadta neki a hõn áhított
lovagi címet! Azóta szakított az emberek
társaságával, de ha valahol lángralobban egy
kunyhó,
éjfekete paripáján, kezében rettegett
pallosával, ott terem és a gyengéket megvédelmezi
a gonosz ellenében.
Tettei után, a szenvedõ népek csak úgy
hívják: Soltaire az igazság bajnoka!
Bejárta egész Drangort, megismerte az ott lakó
népet, forgatta kardját Jadar bástyáin a barbár
támadások idején.
Lovának patái felkavarták a Kagaars-i sivatag
sárga homokját, átúszta a Thoral tavat,
megmászta a Gadoron hegység hólepte csúcsait.
Itt találta meg a Hegyfoki Kolostort, ahol találkozott a
Mammonokkal. És a Mammonok megmutatták neki az igazság
útját, hogyan használja álmait, hogyan jobbítsa
az emberek sorsát.
Soltaire pedig jó tanítványnak bizonyult,
magáévá téve mesterei tudományát.
Végleg megtisztult a bosszú véres
árnyékaitól, nem kívánta már a
harcot, csak megnyugvást, amely elhozza majd neki a hõn
áhított békét.
Így gyarapodott erényben és bölcsességben,
míg a fülébe nem jutottak a nép hívó
szavai. A káosz újra lábrakapott! Magára
öltötte hát, a Mammonok védõrúnáival
ékesített, páncélzatát, felcsatolta izzó
pallosát és lóra szállt. A kolostorban
szomorúság költözött a Mammonok lelkébe,
de lehet-e vödörrel az árvizet
megállítani?
Hagyták hát a lovagot távozni, hogy
beteljesíthesse sorsát.
Soltaire lovag pedig csak rója a végtelen utakat,
igazságot oszt, átadja bölcsességét, és
elfogadja mások tudását.
Nyugtalan vére ûzi, hajtja, s fáradhatatlanul
küzd a nyughatatlan gonosz ellen, mely minduntalan az emberek tudatába
férkõzik. Szíve mélyén azonban él
a remény, hogy a káosznak egyszer végleg vége
szakad, s õ újra megpihenhet…