Ki vagy te? - kérdezte - hogy azt hiszed mindenki követni
fog a pusztulásba?
Senki - feleltem - Csak egy névtelen. Sem nevem, sem rangom,
sem hatalmam nem az enyém, csak reámbízott feladatok
mind, miknek meg muszály felelnem…
Régen volt az már barátom, mikor a napnak, a rétnek és a szép ruháknak örülni tudtam. Rég volt az is, mikor utoljára öröm járt szívemben, nagyon rég. Rég szerettem, és rég lángoltam érzelemmel. Régen kacagtam gyermekien ártatlan dolgokon, és régen ûztem vásott kamasz-tréfákat. Mindaz, mi valaha kedves volt nekem, elmúlt, és többé nem adja vissza senki. Te sem…
Volt apám és anyám és testvéreim,
volt falum hol születtem, és voltak reményeim. Voltak
szép nyári esték, amikor a konyha tüzhelyén
lobogott az ünnepi étel, és örültünk. Voltak
hajnalok, amikor madarak hangjára ébredtem, és tudtam
jó nap köszöntött ránk. Voltak telek, amikor
éjjeken át nevettünk rég elfeledett
históriákon.
Aztán csak a nagy keserûség talált rám
egy hamu és füstszagú reggelen, és a fájdalom
megannyi sebemben.
Azóta itt lakik bennem, bár testem régesrég
felépült.
Ki vagyok tehát?
Talán bosszú, talán gyilkos penge, talán
süvítõ nyilvesszõ, talán az ár
hulláma a tûz felé zúdulón…
Az, akinek szíve helyett csak a gyûlölet röge
ver. Ha testvérem vagy ebben az érzésben, hát
követni fogsz…
Társam lehetsz, de több annál nem.
Soha.
Tizennégy éves voltam azon a reggelen. Mammonok találtak rám az üszkök között. Õk neveltek, és tanítottak. Tudtam, valami céljuk van velem, hisz árvát lelni azon idõkben sokat lehetett, s Õk mégis oly nagy figyelemmel gondoskodtak rólam.
Amikor a Hegyfoki Apátság falai között
eltöltött kemény évek során edzett harcossá
lettem, Kaldoi Hugell Saguar, az apátság könyvtárosa,
egy esti hazzor alkalmával másnapra a toronykönyvtárba
osztott. Örültem, mert a földeken gyán-gyökeret
eggyelni sohasem szerettem, s ennek volt akkortájt épp
ideje.
Novícius voltam, hát engedelmeskedtem. Másnap,
mikor a nagygöncöl érinté a horizontot, s derengeni
kezd a születõ nap bölcsõjében a fény,
már javában készültem az aznapi feladatra.
Írótollam, és kalamárisom pakoltam össze,
mikor Sauguar atya megérintette a vállam:
-Llányom, arra ma nem lesz szükségünk.
Öltözz fel inkább, mintha erdei célbalövésre
mennél. Itt hoztam neked a felszerelést, ma ezt vedd fel. -
azzal egy összecsomózott pokrócot kezdett bontogatni az
asztalon.
Öreg kezei nehezen bírkóztak meg a szoros
csomókkal, s minnél lassaban haladt, én annál
türelmetlenül vártam, mi lehet e pokrócba
tekerve.
Nem értettem, miért kell fegyverbe öltöznöm
a könyvek másolásához. Azt meg felettébb
nem értettem, miért nem saját holmim ölthetem
magamra.
Mikor kibontá a bogokat, elibém tette azt, mit most is
rajtam látsz. Egy öreg íjat, egy páncélt,
és egy sisakot.
Kérdezni akartam, de leintett:
- Sss lányom! Nem most! Majd fenn! - mondta, és a fegyverekre
mutaott, sürgetvén készülõdésem. Fel
sem fogtam, miképp kerültem a toronykönyvtár
olvasótermébe, annyira meg voltam zavarodva. Éveken
át minden világos és érthetõ, nyugott
és kiegyensúlyozott volt körülöttem.
Elõször éreztem valamiféle félelmet az
apátság falain belül. Tudtam, készülnek valamire,
s tudtam, ez valahogy összefügg velem, és a fura vértel
és sisakkal, ami rajtam volt.
Meglepetésemet tetézte, hogy a többnyire kihalt
olvasóteremben az apátság összes mammona jelen
volt mikor beléptünk, s a tekinteteik mind énrám
szegezõdtek…
Nem bántóak voltak azok, hanem valamiféle
átszellemültség tükrözõdött
bennük. Éreztem, hogy sugárzik belõlük a
remény.
- Lányom figyelj rám! - szólt Lanvinus atya, az
apátság vezetõje, miközben az apátok mély
búgó de folytott hangon belekezdtek a questra languin deamor
et brakon kezdetû imába. A Tuaqor fû kesernyés
illata lengett át a kis helységen, aminek a közepén
kialakult körben én maradtam egyedül.
Segítségkérõen pillantottam Hugell atyára,
de Õ már bódulatban imátkozott.
Körülnéztem, de csak lehajtottfejû mormoló
apátokat láttam, akik a mély hangvételû
ima dallamára mintha imbolyognának.
- Figyelsz? -- csattant ostorként a
felszólítás.
- Igen atyám - feleltem, s éreztem, mintha a füst
mámora letépné végtagjaim, Ott lebegtek megszokott
helyükön, s maguktól mozogtak az egyre erõsödõ
énekhangok ritmusára.
questra languin deamor…
- Nézz most fel! - hallottam valahonnan a távolból. Mire tudatosult volna bennem, hogy fel kell néznem, már meg is tettem. Mélyen magambaszívtam a bódító füstöt, s már csak az énem létezett, és az égbolt a fejem felett.
languin deamor tuaqor tesanah…
Akkor álmot láttam. Magamat láttam, ahogy
társaimmal harcolok. Láttam tekinteteikben a tiszteletet, s
láttam az ellen férgeinek szeméban a félelmet.
Éreztem, hogy hatalmam van felettük, mintha meg tudnám
õket bûvölni. Tudtam, íjam idegének minden
pendülésére valahol egy undok halálhörgés
lesz a felelet. S tudtam, hogy gyõzni fogok.
Aztán láttam magam a földön heverve.
Látszott, pillanataim vannak csak még a hosszú út
elõtt. Láttam, hogy harcostársaim szemében a
gyõzelem feletti örömöt elborítja a
fájdalom.
- Jõjj! - szóltam magamhoz. - Ne félj, én
halok meg, de Te élni fogsz. Pink Sonja vagyok, s Te is az vagy e
perctõl, mert rád hagyom, amim van, a nevem és a rangom.
Mást nem adhatok, csak a gyûlöletet a Gonosszal szemben,
ami eggyékovácsolt bennünket. Jó mammonjaim
tudják majd mikor jön el a Te idõd Pink. Az enyémnek
immáron vége.
Aztán felébredtem. Az égbolt és a
látomás eltûnt a kis terembõl. Ott áltam,
a kör kellõs közepén, kezemben ugyanaz az íj,
mellemen ugyanaz a vért és fejemen ugyanaz a sisak, mint
akkor.
Lanvinus atya térdelt elõttem:
- lányom, Pink Sonja! Hát eljött a Te
idõd…-