Köd gomolygott a házfalak között, s a szél
láthatatlan árnyakat hajszolt a szûk utcákon.
Az esõ cseppjei alaktalan tócsákba gyûltek a
sáros talajon. A lovas borzongva nézett körül, embernek
- s egyáltalán: az életnek - semmi nyomát nem
látta. Fázósan húzta össze magán
köpönyegét, amint a hideg levegõ megcsípte
arcát. Lassan leereszkedett a nyeregbõl, amikor egy ház
mellé ért. Bokáig süppedt a sárba, de
nehéz, vasalt csizmáját kiszabadítva fellépett
a tornácra.
"Fogadó a Felkelõ Naphoz" - hirdette a korhadt
lépcsõn heverõ tábla. Kitárta az ajtó
egyik szárnyát, léptei alatt nyikorgott a padló,
ahogy beljebb haladva a söntéspult felé indult. Szeme
kéken villant, amikor meglátott egy üveg jófajta
pálinkát a porlepte pulton.
- A fáradt vándor egyetlen barátja... -
dünnyögte maga elé furcsán hangzó nyelvén,
majd érte nyúlt és jóízûen húzott
belõle. Szemei kidülledtek kissé, de mégis
elismerõen csettintett nyelvével. Ledobta
hátizsákját és nyakonragadva az üveget megindult
az emeletre vezetõ lépcsõ felé. A pihenõ
falának törött tükrébõl ezernyi éles
vonású férfi nézett vissza rá. Mind
feketére edzett mellvértet viselt, oldalukon gazdagon
díszített tollas buzogány függött, s hátuk
mögül különös markolatú kard
látszott.
Kényelmesen lépdelt a felfelé egy-egy kortyot
szalajtva le torkán a üvegbõl. Éppen felért
az emeletre, amikor egy reccsenés hallva beleszakadt derékig
az emelet padlózatába. Elhajította a kezében
összetört üveget, s dühödten ordítozni kezdett,
amikor pálinka a szilánkok szakította alkarjának
sebébe jutott. Buzogánya végighasította
mellkasát, és a korhadt lépcsõ lécdarabjai
is belemélyedtek oldalába. Abbahagyta az
üvöltözés, lábával kapálózni
kezdett, s kezével megpróbálta kiszabadítani
magát, de igyekezete hasztalannak bizonyult.
Lágy szellõ kezdte fodrozni a hátsó udvar
öreg kútjának víztükrét, s az
örvénylés fel-felkapta az õszi avart. A levegõ
sûrûsödött, s apró villanások
játszottak a vakolatlan falakon. Egy mély dörrenés
és... és szikrázva formálódott
valamiféle idegen anyag a talaj felett. Kisebb földdarabokat
röpített odébb, ahogy az azúrkék boltív
kirajzolódni látszott. A fagyott fényû derengés
köré kõkeret emelkedett a semmibõl, s két
tartóoszlopán különös jelek izzottak fel.
Miután egy vakító villanást követve úgy
tûnt, hogy a folyamat befejezõdött, a
fényjelenségtõl felocsúdott vidékre ijesztett
egy utolsó, hatalmas robajjal.
A férfi hirtelen mozdulatára, ahogy a zörej felé
próbált fordulni, halk reccsenéssel elengedte mostmár
rabtartója, s csörömpölve ért földet a
földszinti padlón. Fél könyékre
feltápászkodva pillantott, a huzatos ablakkereten át,
a baljóslatú "kapura".
Összeszedte magát és kisietett lovához. Bevezette
az istállóba, s leakasztotta a hátas oldalán
függõ, éjfekete posztóval borított
pajzsát. Felleghajtójával letakarta az állat
hátát, s kilépett az udvarra. Aranyszín
oroszlán acsargott rá, ahogy kibukkant a pajzs
takaróvászna alól, s a harcos néhány
lépést téve gyanakodva vette szemügyre az elõtte
álló valamit.
Hívást érzett, idegen kényszert, hogy
belépjen; küzdött ugyan egy kissé a bûbájjal,
de talán kíváncsisága mégis meggyõzte:
be kell mennie... Bizsergetõ érzés ragadta magával,
ahogy átlépett a boltív alatt. Kavarogni kezdett a gyomra,
teste meg-megpördült, s arcán fuvallatot érzett,
akárcsak, mintha hátasán vágtatna - utazott.
Szédült, s hányingerrel küzdött, mikor
néhány szívdobbanás után megérkezett
a másik oldalra.
- Átkozott térkapu! - morogta gyengén, s mikor
körülnézett undorodva nyögött. Embertelen
látvány tárult elé. Egy terem tükörsima
padlóján állt, körülötte a falak
fehérek voltak.... valamikor talán, de most vérmocskosan
vöröslöttek a megmagyarázhatatlan eredetû
fényben. Boltívek sejtelmesen nyúltak felfelé
sötétségbe veszve. Az egész valahogy nem e
világinak - pokolbélinek - tûnt.
Rothadó bûz csapta meg az orrát, s távolról
apró zajok, morgás hallatszott:
- Eszednél vagy, Colwyn? - kérdezte magától,
s nem titkolhatta, hogy hangja megremeg.
Mintha az eleven falak jajveszékelve fordultak volna el,
érezte a szétáradó kínt, a rémület
gyomrába markolt. Iszonyodott az elkövetkezõ percektõl,
de tudta, hogy tovább kell mennie. Kilépett a folyosóra,
s megpillantott egy majd hat láb magas alakot, amint az néhány
lépésnyire tõle ácsorgott - háttal.
Teljesvértje mélyvörösre edzett volt, s egy pallosnak
is beillõ kardot tartott leeresztett karjában. Colwyn megindult
felé, de az csak nem mozdult, s mikor egy szökkenésnyi
távolságra ért, megszólította:
- Üdvözöllek, lovaguram!
Ekkor hirtelen megpördült a férfi, aki valaha minden
bizonnyal az volt, de mára már arcvonásai aszott
húscsomóvá rohadtak. Különös,
dühödt tûz lángolt fel szemei helyén, amint
Colwyn felé lendítette fegyverét. Õ pajzsával
hárította a csapást, majd buzogányával
ellenfele sisakjára súlyott. A lovag megszédülni
látszott, s Colwyn kihasználva pillanatnyi elõnyét,
másodszor is lecsapott. A élõhalott hátrazuhant,
testébõl lángnyelvek csaptak fel, s egy lobbanással
hamuvá enyészett, a földön csak üres
teljesvértje csörrent...
- Dögölj meg, pokolfajzat! - dünnyögte a harcos,
mögötte mordulás hallatszott, hátát a
rettegés verítéke verte ki.
Halovány fények lobbantak, alaktalan árnyékok
vetültek a falakra a keresztfolyosóból. Colwyn
hátrálni kezdett, balról iménti ellenfele négy
társa bukkant elõ, egymástól lassan távolodva
közeledtek. Elszántan vetette meg lábát, s nem
mert arra gondolni, hogy talán a vég következett
el...
Az elsõ támadást könnyedén
hárította buzogányával, a második
kardcsapás is lecsúszott mellvértjérõl,
s visszavágó pajzsával lemetszette támadója
jobb karját. Dühöt nem érzett, nem... az a harci
láz sem vetette át mozdulatai irányítását,
amely eddig oly' sokszor kisegítette. Nem, inkább valamiféle
félelmet érezhetett, megmagyarázhatatlan rettegést.
A toronymagas alakok pedig egyre csak a fal felé szorították,
gyûrûjükbõl nem tudott kibújni, bár
egyiküket sikerült mégis levágnia, amikor az
elvétette a kétkezes csapást. Ekkor a félkarú
vetette rá magát, de mesterétõl tanult csellel
Colwyn kipörögte a rohamot, s támadója
lendületét megtoldva taszított is egyet rajta, mire az
csörömpölve zuhant neki a falnak.
Már csak kettõ - gondolta, mikor éles fájdalom
mart a hátába. A maradék kettõ
kíméletlenül kihasználta, hogy egy pillanatra
hátat fordított nekik; érezte, amint lassan bénulni
kezd a bal oldala, s ordítva kiejtette kezébõl
pajzsát. Reménytelenül visszacsapott haránt
irányban, fölfelé, s meglepetésére csontok
reccsenését hallotta, amint összezúzta a bal oldali
lovag állkapcsát. Az még utolsó erejével
alacsonyan vágott egyet, erre Colwyn már nem
számíthatott, s a penge - a mellvértjét roncsolva
- vágott bele a hasába. Szájába vér
szökött fel, s mikor utolsó ellenfele a végsõ
csapásra emelte fel pallosát, elájult a
kíntól.
A lemenõ Nap fáradt sugarai keresztülhatoltak a
fák lombkoronáján, s megérintették a
férfi arcát. A képek haloványan kezdtek
játszódni a szeme elõtt, semmit nem értett
belõlük. Harcra emlékezett, arra, hogy alulmaradt a
küzdelemben. Érezte, hogy minden apró mozdulatra ezernyi
tût döfnek belé. Az viszont furcsa volt számára,
hogy egy hosszú hajú, macskamozgású valaki
szorgoskodik a tûz körül.
- Eugenéziás... - nyögte barátja, a
varázstudó nevét. Halk szavaira felfigyelt a lány,
s közelebb lépve letérdelt Colwyn mellé.
- Ssss... - suttogta. - Sonja, Pink Sonja a nevem, de inkább
ne beszélj most, barátom. - folytatta
mosolyogva.