A fiú habár az út pora belepte már ruháját és felszerelését, mégis vidáman tekintett az elõtte elterülõ völgyre, amelyben a falubeliek állítása szerint az unikornis ligete rejtõzik. 
Ifjú volt még, hiszen bajusza éppen csak kiserkent s alig tizenhét nyarat látott Drangor földjén. Egyszerûen szabott fekete nadrágot viselt, hozzá fehér inget, lábát õzbörbõl cserzett puha csizma takarta. Oldalán tarisznya pihent. Hosszú barna haját hátrafésülte, hátul pedig egy egyszerû ezüst kapocs tartotta fogva. Zöldes szemeiben derû villogott. Alakját kissé mulatságossá tette az oldalán függõ fakard. Több mint egy méter hosszú fegyver volt, pengéje enyhe ívben hajlott, markolata felett két hüvelykel pedig egyszerû kör alakú védõlemez védte a forgató kezét érõ támadásokat. Bár a szemlélõdõben fel sem merülhettet volna a gondolat, hogy ez a mulatságos játékszer fegyverként szolgál az ifjú számára.  
Bár az hogy ez bárkiben is felmerülhet, nem zavarta az ifjút. Hisz nem volt körülötte semmi csak a poros út, amin érkezett, a méla bükkerdõ, ami végigkísérte a poros utat, és a kék ég, ami befedte az erdõt. 
Pontosan hét napja indult el a Dera-Maranból, hogy megpillanthassa az unikornist. Bár sokan csak mesének tartották, de az az anyó kivel az utolsó este találkozott, váltig bizonygatta az unikornis léteztét. S mivel fontosabb dolga nem akadt és szerette volna látni a régmúlt idõk egyik legendás állatát / nem pusztán kiváncsiságból, hisz számára az élet és annak minden megnyilvánulása csodálatos dolog volt / nekivágott az útnak. 
Lepillantott hát a völgyre, szemügyre vette a rajta keresztülcsorgó patakot és a füves rétet, amely a lejtõ után következett. 
Nekivágott ismét az útnak, óvatosan ereszkedett le a kavicsos ösvényen, és átvágott a réten túl elterülõ erdõ felé. Útközben szomját oltotta a csobogó pataknál, s a hûs vízzel megtöltötte kulacsát is. 
Fertályóra elteltével beért az erdõbe s a napsütés elõl védelmet adtak a magas fák lombjai.  
Lassan haladt befelé keresvén egy kis tisztást, hol az anyó szerint az unikornis pihenni szokott. A langyos nyári szellõ, a vadvirágok illata, és az erdõ zajai elandalították, így hát majdnem orra bukott a földön heverõ testben. 
Ábrándozásából felriadt s szemét tüstént az útját keresztezõ testre vetette. 
Tûztõl összeaszott goblin teteme volt. Merevségébõl és szagáról ítélve nem sok ideje fekhetett ott. Ruháját szinte teljes egészében leperzselte az emésztõ forróság. Bõre több helyen meghólyagosodott. Kezében görcsösen markolt valamit. Az ifjú minden undorát félretéve lehajolt és szétfeszegette a goblin ujjait. Amit meglátta tartalmát szeme elkomorult. Az apró teremtmény maréknyi csillogó ezüstös szõrt tartott a markában. 
Ahogy körbenézett észrevette nem messzire az úttól a második tetemet is. Halott volt, akárcsak aza elõzõ. Kezét széttárva feküdt a földön. A bõrén nem látszódott tûznek nyoma, de koponyáját iszonyatos erõ repesztette szét. Kezében göcsörtös bunkót tartott, ruhája mocskos vászondarabok egyvelege. A mögötte elterülõ bokorrengetegen egy apró csapás látszódott. Az ifjú, sejtvén, hogy a keresett tisztás arra lesz, elindult befelé. 
Az útjába esõ gallyakat félrehajtva haladt egyre beljebb. Hirtelen lett vége a rengetegnek, s az eléterülõ látvány iszonyattal töltötte el. 
Az apró tisztás földje feldúlva, a környezõ fák törzse lángtól perzselve pihent az erdõ madárdallal teli csendjében. Temetetlenül fekvõ aprócska testek tömege, tán egy tucat is hevert szétszórva. Volt, amivel tûz végzett, míg másokkal egy-egy hatalamas ütés. Iszonytató csata folyhatott itt nem is olyan régen. Olyan iszonytató, amelyet csak a tûz teremtménye vívhatott, a víznek ocsmány hadával. Sok test, akik már mind a hideg nép tagjai. De goblinok mind. Az unikornis sehol. Talán van még eséj. Arca akárcsak az elõbb a szeme, elkomorult. Futva indult el a goblin horda által hagyott ösvényen. Azok láthatólag nem tartottak semmiféle üldözõtõl.  
Vesztükre… gondolta az ifjú. 

II. 

Az aprócska fáklya füstje koromként rakódott le a barlangbejárat tetejére. Lángja éppenhogycsak megvilágította a nyílásnál álló két apró teremtmény csöndes alakját. Mozdulatlanul álltak a szemerkélõ esõben. Az ideáig vezetõ út habár csak két napig tartott. Nehéz és megeröltetõ volt. A nehéz sziklás hegyi terep és az a medve amellyel a mai nap reggelén összeakadt fájó sebként lüktetett jobb karján. Lába már fájt a megeröltetõ futástól térde kisebesedett a kövektõl. Ruhája cafatokban lógótt rajta. De az unikornis közelségének reménye új erõvel töltötte fel testét. Nem érezte a testét marcangoló hideget. Fejében lassan kavarogtak a gondolatok. Félig lehunyt szemmel várta a megfelelõ pillanatot a tökéletes mozdulatra. Mint az éji virrasztó ki meglátja a napfény felkelõ sugarait, úgy látta a pillanat közeledését, s cselekedett. Teste felemelkedett  
egy lépés  
a goblinok ráemelték tekintetüket 
második lépés 
keze rákulcsolódott a fakard markolatára, ezzel egyidõben a goblinok mellettük heverõ dárdához kaptak 
harmadik lépés 
Zengõ kiáltás hagyta el az ifjú ajkát, s a fapenge széles körívben lendült meg, az ég ormán válaszként villám hasított keresztül. Elfedve azt a halk hangot, amelyet két aprócska gége roppanása okozott. 
Ezután már csak a leomló testek hangja hallatszódott. És az elfojtódott szitkozódás. Bár a mozdulat tökéletes volt a kata hibátlanul sikerült, az egyik dárda combjába fúródott. 
Egy mozdulattal kitépte melynek nyomán fájdalom és kín villant agyába. 
Aztán kínjában elmosolyodott. Hiába, van még mit tanulnia. 
Kardját maga elõtt tartva bicegve lépett be a barlangba. 

III. 

A beugróból eléperdülõ test, noha váratlanul érte, a beidegzõdött reflex ezúttal is megmentette az életét. Oldaltlépett a lezúduló bunkó elöl és a goblint ruhájánál megfogva a falhoz vágta. A test nyekkenve hanyatlott a földre. Sietõsen haladt befelé, amennyire ezt vérzõ lába megengedte. Útját még kétszer állták. Egyszer ellenfele bordáit zúzta, másodjára már nem sikerült a szerencse pártfogásába ajánlania magát. Bár a az elõtte elterülõ terembõl kiszûrõdõ fények megvilágították a folyosót de az a monoton kántálás ami belépte óta kísérte, s amely  egyre vadabb tempóban már hisztérikus szólamokba emelkedett az miatt nem hallotta a háta mögé settenkedõ alakot. Csak azt a csapást érezte amely tarkójára zuhanva az ájulatba taszította õt. 

IV. 

Lassan, kóvájgó tudattal eszmélt  fel. A terem közepén állt. Hátát egy oszlopnak vetették, s kezét durva módon hátra kötözték. Ájulása és eszmélése között nem sok idõ telhetett el, mert a kántálás már hisztérikus hangzata mit sem veszített erejébõl, s ha lehet tovább fokozódott.  
Forrása az egyik sarokban ugrabugráló tucatnyi goblin, akik az lekötözött unikornist fogták közre. Az unikornis mellett egy a többinél is kisebb, töpörödött goblin állt. Kezében tõrt tartott, melynek pengéje fekete volt, akár az örök éjszaka és nemcsillant meg rajta a tûznek fénye. Az unikornis kékacél szemét az ifjúéba fúrta és ki nem mondott szavak módjára áramlott a kérlelés és élethalálfélelem tudattól, tudatig. Még akkor is, amikor a tõr az unikornis nyakába vágott. Felvillanó lángnyelvként festett be a hófehér szõrt. Akár egy szentségtelen kép… 
Aztán vége lett… az unikornis még halálában is méltóságteljesen összerogyott és megszûnt létezni. Teste lángra kapott és egy szempillantás alatt hamuvá égett. Ám szarva ott maradt a hamu közepén. A goblinok hada az a majd száznyi apró alak földre kushadva, áhítattal szemlélte az eseményeket. 
A tucatnyi akik az unikornis mellett álltak féltérdre ereszkedve, lehajtott fejjel várakoztak. A tõrt markoló pedig felüvöltött. Hangjában diadal rezgett. 
Aztán… 
Hirtelen tûzgolyó robban a kuporgó alakok között. Nyílvesszõ tucatjai szelték át a levegõt. Fémvért zörgése hallatszódott. Az ifjú egyre elködösülõ szemekkel figyelte a termbe belépõ gyönyörû nõt, mosolya akár egy idõtlen szoboré csodálatos és örök, íja pedig mintha a szelek hadserege volna úgy ontotta a szárnyas halált. 
A balján haladó alakot tetõtõl talpig páncél borította. Karjában iszonytató pallost szorongatott, s pelyvaként szórta szét a szûkölõ goblinok hadát. 
Jobbján magas, egyenestartású férfi haladt, kezében botot tartott, feje felett aranyszínû gömb lebegett. Ahová nézett ott minden lángra lobbant. 
Az ifjú ennyit láthatott mielõtt a kábulat ismét visszakövetelte volna magának. 

V. 

Hideg hajnali szél borzolta arcát, bár ezt is mintha csak függönyön keresztül,valahonnan távolról érezte volna. Neveket és hangokat hallott, illatokat és szagokat sodort felé a szél. 
Gondolatok keringtek benne frissen elhangzott szavak kúsztak felé távolról. 
- Tudom Pink, szép ütést kapott a fejére, de majd túléli. - 
- Hát nem tudom Aigor, rossz állapotban van. - 
- Szerinted Soltaire? - 
- Nem tudom… majd az idõ eldönti közénk tartozik-e... 

És az ifjú emlékeiben hirtelen elõtolult a gyönyörû nõ képe, akit a barlangabn látott… 
És néhány régi verssor, amit valaha régen olvasott... 

        "Aranyló színekkel suhant 
         Felettem a hajnal. 
         Én a lepusztult mezõ 
         Közepén állok a kivont karddal. 

         Hátamon az íjam, de 
         Mit kezdjek vele, 
         Elmúlott már a pusztítás kora. 
         Eljött hát az ima ideje. 

         Õsi istenek halgassák 
         meg bemocskolt lekem, ezért 
         az elhunytakhoz szólok: 
         Adjatok nyugodt éjszakát nékem."