|
Találkozások
Erõsen tûzött a nap, nem hiába nyár,
és annak is a legmelegebb idõszaka volt. Szinte porzott a
levegõ a forróságtól, szerencse, hogy Ghada-Rian
útjai emberemlékezett óta fel vannak kövezve.
El se tudták képzelni, hogy mi lenne ha a város gondos
tervezõi nem kövezték volna fel sok-sok évekkel
ezelõtt. Nem hiába voltak büszkék a városukra,
ezt még a poros koszos úton messzirõl érkezõ
vándorok is elismerték. Még így is csak páran
lézengtek az utcákon. De térjenek csak be a messzeföldön
híres Calis fogadóba. Ilyenkor van itt a legnagyobb nyüzsgés,
tíznél is több csinos felszolgálólány
próbálja teljesíteni a vendégek kívánságait.
Bár kinn erõsen tûz a nap a Calisban mindig füstös
félhomály uralkodik. Ezernyi szag kavarodik a messze délrõl
érkezõ dohányok testes illatával. Nem kevés
ital fogy itt naponta, és természetesen a kutyáknak
sem marad sok az elkészült ételekbõl. Nem is
találsz üres asztalt, hiába is próbálod
fenyegetéssel, vesztegetéssel rábírni a bárpultnál
serénykedõ nagydarab embert, hogy szerezzen neked és
barátaidnak ülõhelyet.
Két csoport is találkozott itt egyidõben. Az
elsõ csapat híres hírhedt kalandorokból, sõt
nemes lovagokból és nagy tudású mágusokból
állt. Nem titkolták ittlétüket sõt, hogy
mutassák még a Calis különtermét is sikerült
megszerezniük, nem egyszerû dolog ez, tudta is ezt mindenki
aki valaha is meglátogatta a Caslis-t. Nem számítottak
fülekre, bíztak magukban, és nem utolsósorban
a Calis-ban voltak. Nem tudhatták, hogy a második csapat
pontosan miattuk tartja itt, oly ritka találkozójukat. Négyen
várakoztak egy sötét és eldugott asztalnál,
senki nem háborgatta õket, annak ellenére, hogy a
fogadóban csak ennél az asztalnál volt hely. Négyen
ültek csendben, a szavaknak már nem volt jelentõsége
köztük. Néha mégis, ha megjelentek emberek között,
használták ezt a számukra már lassú
formáját a gondolatok megosztásának. Négyen
voltak, négy türelmesen várakozó nyugodt ember.
Furcsállhatták volna a vendégek ha egyáltalán
felfigyelnek erre a négy figurára. Mert hát milyen
dolog az, hogy négy városlakó elmegy a Calis-ba és
ott némán ülnek és várakoznak. Négy
városlakó egyszerre rezdült meg, ha a Calis-ban halálos
csend lett volna, talán mások is meghallják azt a
halk pukkanást ami a hátsó kijárat felöl
jött. Kis idõ elteltével halk nyikorgással kinyílt
az a bizonyos hátsókijárat. Ha vette volna valaki
a fáradságot és odanéz, akkor egy görnyedt
hátú vén anyókát láthatott volna
amint becsoszogott a fogadóba. Az anyóka lassan odacsoszogott
a négy városlakó csendes asztalához és
elfoglalta az egyetlen üres helyet.
- Megint késtél, és ez az álca ....
hah - szólalt meg az egyik testesebb férfi.
- Ugyan Atrox, szállj le rólam vagy járkáló
hullát csinálok belõled - biccentett oda az öregasszony
a férfinak.
- Fatuus, mi lett a híres humorérzékeddel?
- Elég ebbõl, nem ezért jöttünk ebbe
a koszfészekbe - reccsent fel egy öregebb ember.
- Ugyan jó Trutina ne légy merev és szórakozz.
Mikor jöttél ki utoljára az emberek közé?
- vigyorodott el a harmadik a négybõl.
- Ehhh, ne kezd te is! - mordult rá Trutina - Azért
hivattalak ide titeket mert, kalandorok újabb csapata akarja megkeresni
a elveszett városunkat. Sõt éppen itt a szomszéd
teremben szervezik a felfedezõutat.
- Bahh, ne légy kishitû! Hány embernek sikerült
idáig megtalálni? - fortyant rá Venefica.
- Nem errõl van szó! Hanem arról, hogy mióta
Fatuus megengedi, hogy mindenféle ember belépjen az iskolájába,
azóta megszaporodott a város felkutatására
törekedõ csapatok száma. - morgott tovább Atrox
- Úgyhogy, szerintem õ intézze el ezt a kellemetlen
kis problémát.
- Ej ej megidézések mestere, hát te már
elfelejtetted mi történt akkor amikor a Kapunyitás ezredik
évfordulóján megidézted Qwinehragol fõdémont?
- csóválta fejét Fatuus - Mert akkor arra is emlékeztetnem
kell, hogy miért nevezetes ez a dátum Ghada-Delon városának.
- Hallgass el Fatuus! - hördült fel Atrox.
Az öregasszony gúnyos mosollyal hagyta abba mondanivalóját
és Trutina felé fordult. - Ha úgy gondolod elintézem
ezt a kis felfedezõcsapatot.
- Hagyd el! Ha komolyabb lesz veszély ,akkor viszont
a te feladatod lesz elintézni, hogy ne találjanak meg minket,
- válaszolt a koros férfi - sõt addig is a te tartod
õket szemmel.
- Rendben. Ja és Atrox, ne feledd Ghada-Delon-t!
- Fatuus!! - üvöltött fel a sértet Atrox.
- Ugyan ugyan, vegyél példát a nyugodt Iubar-ról
- intett szemöldökével Fatuus az hallgatag ötödik
ember felé, aki azóta nem szólt egy szót sem
amióta elkezdõdött ez a különös beszélgetés.
- Na jó, vessünk ennek véget! - szólt
Venefica - Fatuus elintézi ezt az ügyet, mi meg végre
visszamehetünk Fengal-ba.
- Köszönöm ó mérgek ismerõje,
hogy így megbízol bennem, de azért néha te
is tehetnél valamit a városért melyet állítólag
annyira szeretsz!
- Túl sokáig éltél az egyszerû
emberek között Fatuus! - villantotta rá a szemeit Venefica
- Elfeledted mi is a mi dolgunk, és ha te nem engedted volna
be a söpredéket a városba, akkor most nem is került
volna sor erre a beszélgetésre.
- He? Azt hiszitek, hogy aki megtalálja oly "remekül"
elrejtett városunkat, az a söpredék néven kell
illetni?
- Ugyan már Fatuus! Hagyjuk abba, és menjünk
a dolgunkra.
- Remek, õnagysága menni akar, hát akkor menjünk.
- morgolódott Fatuus, majd felállt és elindult a hátsókijárat
felé. Miután elment, kis idõ múlva a többiek
is elszállingóztak.
A mulató emberek ebbõl a kis közjátékból
mit sem vettek észre, bár az asztalt ahol nemrég még
az öt ismeretlen beszélgetett igen hamar elfoglalta egy hangoskodó
társaság. Eközben a különteremben beszélgetõ
társaság nagy nehezen eldöntötte, hogy merre is
induljanak megkeresni Xil-Fengal-t.
Egy régmúlt világ, szél és napsütés
sokéves munkája, haldokló elmúló életvilág,
ma már csak kopár egyhangú terület. A homok e
csendesen hullámzó óceánját csak itt
ott töri meg egy-egy magasan kiemelkedõ szikla sziget, elvétve
néhány oázis. És mégis eme iszonyatos
homokrengetegben megtalálni az ember nyomait, melyek vagy a sivatag
erejét vagy az emberét mutatják. Mert a homok alól
kivillanó fehérre kopott csontok egyértelmûen
mutatják e kíméletlen világ uralmát
az emberen. A hosszú egyenes karavánnyomok viszont az ember
legyõzhetetlenségének diadalát hirdetik. Egy
ember üldögélt egy sziklaormon, közel s távol
ez volt az egyetlen szikla meg természetesen ember is. Fenn ült
és figyelt, nézte a messzeségbe a látóhatárt,
mint oly sokszor az élet várt. A nap rettenetesen tûzött
m int mindig ebben az idõben, de a fekete csuhás szakálas
ember nem törõdött a rekkenõ hõséggel.
Sokáig figyelt így magányosan mozdulatlanul, mígnem
meglátta amit várt, a horizonton egy hangyányi fekete
pont. A következõ órákban mereven nézte,
hogyan közeledik felé az embere. A szikla árnyékos
aljában találkoztak, a újonnan érkezõ
biccentett, majd lepihent az árnyékban.
- Üdvözöllek Mester!
- Mire jutottál?
- Nem találtam õket, és a bennszülöttek
sem láttak erre karavánt legalább egy hónapja.
- Ha szerencsém van elpusztultak ...
- Nem tudom Mester, próbálom kideríteni.
- Rendben, most menj!
Elgondolkozva nézte, ahogy a bennszülött ruganyos
léptekkel távozott a szikla tövébõl. Megfordult
és odaballagott az idáig árnyékban megbúvó
nõhöz.
- Fatuus, hát tényleg elveszítetted õket?
- kérdezte tõle amaz.
- Ne aggódj Venefica, megtalálom azt a csürhét.
- Elhoztam amit kértél. Azért visszakapom még
vagy a vérét veszed?
- Köszönöm hercegnõ - hajolt meg kicsit gunyorosan
a nõ felé - és ne félj élve adom vissza
a majmodat.
- Remélem ugyan azt értjük azon, hogy élve
... nem szeretem a zombikat.
- Még egyszer mondom élve kapod vissza.
- Hát sok sikert Fatuus!
- Viszlát Venefica!
A nõ elmormolt egy-két varázsigét és
egy halk pukkanás kíséretében eltûnt.
A férfi visszamászott a szikla tetejére a majommal.
Valahonnan titkos zsebei mélyérõl elõkerült
egy bõrzacskó, és bonyolult mintákat kezdet
el rajzolni a zsákocskából elõkerülõ
porral. Hosszú órákig dolgozott, teljes figyelmet
kívánó munka volt ez, ugyanis ha egy vonalat is rosszul
rajzolt volna fel akkor az egész szertarás kudarcban végzõdött
volna. Mikor elkészült a két kör, a varázsló
beállt védõkörbe míg az elkábított
majmot berakta a másik körbe. Pár pillanat múlva
monoton, de hangos kántálás törte meg a sivatag
csendjét. A több órás szertartás végére
a körben füst kezdett el gomolyogni, és egy emberhez nem
nagyon hasonlító arccá állt össze.
- Üdv Qwinehragol, megtisztelõ feladatom van számodra
- húzódott halvány mosolyra a varázsló
arca.
- Fatuus, ki más is merne engem zavarni! - mennydörögte
az füstarc.
- Ne feledd, uralmam van feletted démon, és azt fogod
tenni amit parancsolok!
- Hogy is felejthetném te emberféreg!
- Nos hát ha már ilyen jól megegyeztünk
akkor íme az új tested. - mutatott a majomra.
- Gyûlöllek Fatuus! De egyszer te is elkövetsz egy
hibát és akkor majd mindenért kárpótolom
magam.
- Nos jó addig is ha szabadon akarsz távozni, akkor
keressd meg nekem azokat az embereket akik Xil-Fengal-t keresik.
- Rendben - morogta a démon és alászállt
a majom testébe.
- Nos indulhatsz és bármiféle híred
van jelentkezz!
A majom egy kurta biccentéssel jelezte, hogy érti
és eltûnt gazdája szeme elöl. Mosollyal az arcán
a varázsló, harmadszor nézte elmélyedve a távoli
horizont, és elégedetten gondolt arra milyen test börtönébe
zárta, Ghada-Delon-t elpusztító démont. Remélte
démonszolgája hamar megtalálja a nyomtalanul eltûnt
felfedezõket és remélte, hogy már nem lesz
több gondja velük.
Aigor
|