Erõsen tûzött a nap, nem hiába nyár, és annak is a legmelegebb idõszaka volt. Szinte porzott a levegõ a forróságtól, szerencse, hogy Ghada-Rian útjai emberemlékezett óta fel vannak kövezve. El se tudták képzelni, hogy mi lenne ha a város gondos tervezõi nem kövezték volna fel sok-sok évekkel ezelõtt. Nem hiába voltak büszkék a városukra, ezt még a poros koszos úton messzirõl érkezõ vándorok is elismerték. Még így is csak páran lézengtek az utcákon. De térjenek csak be a messzeföldön híres Calis fogadóba. Ilyenkor van itt a legnagyobb nyüzsgés, tíznél is több csinos felszolgálólány próbálja teljesíteni a vendégek kívánságait.  Bár kinn erõsen tûz a nap a Calisban mindig füstös félhomály uralkodik. Ezernyi szag kavarodik a messze délrõl érkezõ dohányok testes illatával. Nem kevés ital fogy itt naponta, és természetesen a kutyáknak sem marad sok az elkészült ételekbõl. Nem is találsz üres asztalt, hiába is próbálod fenyegetéssel, vesztegetéssel rábírni a bárpultnál serénykedõ nagydarab embert, hogy szerezzen neked és barátaidnak ülõhelyet. 
Két csoport is találkozott itt egyidõben. Az elsõ csapat híres hírhedt kalandorokból, sõt nemes lovagokból és nagy tudású mágusokból állt. Nem titkolták ittlétüket sõt, hogy mutassák még a Calis különtermét is sikerült megszerezniük, nem egyszerû dolog ez, tudta is ezt mindenki aki valaha is meglátogatta a Caslis-t. Nem számítottak fülekre, bíztak magukban, és nem utolsósorban a Calis-ban voltak. Nem tudhatták, hogy a második csapat pontosan miattuk tartja itt, oly ritka találkozójukat. Négyen várakoztak egy sötét és eldugott asztalnál, senki nem háborgatta õket, annak ellenére, hogy a fogadóban csak ennél az asztalnál volt hely. Négyen ültek csendben, a szavaknak már nem volt jelentõsége köztük. Néha mégis, ha megjelentek emberek között, használták ezt a számukra már lassú formáját a gondolatok megosztásának. Négyen voltak, négy türelmesen várakozó nyugodt ember. Furcsállhatták volna a vendégek ha egyáltalán felfigyelnek erre a négy figurára. Mert hát milyen dolog az, hogy négy városlakó elmegy a Calis-ba és ott némán ülnek és várakoznak. Négy városlakó egyszerre rezdült meg, ha a Calis-ban halálos csend lett volna, talán mások is meghallják azt a halk pukkanást ami a hátsó kijárat felöl jött. Kis idõ elteltével halk nyikorgással kinyílt az a bizonyos hátsókijárat. Ha vette volna valaki a fáradságot és odanéz, akkor egy görnyedt hátú vén anyókát láthatott volna amint becsoszogott a fogadóba. Az anyóka lassan odacsoszogott a négy városlakó csendes asztalához és elfoglalta az egyetlen üres helyet. 
- Megint késtél, és ez az álca .... hah - szólalt meg az egyik testesebb férfi. 
- Ugyan Atrox, szállj le rólam vagy járkáló hullát csinálok belõled - biccentett oda az öregasszony a férfinak. 
- Fatuus, mi lett a híres humorérzékeddel? 
- Elég ebbõl, nem ezért jöttünk ebbe a koszfészekbe - reccsent fel egy öregebb ember. 
- Ugyan jó Trutina ne légy merev és szórakozz. Mikor jöttél ki utoljára az emberek közé? - vigyorodott el a harmadik a négybõl. 
- Ehhh, ne kezd te is! - mordult rá Trutina - Azért hivattalak ide titeket mert, kalandorok újabb csapata akarja megkeresni a elveszett városunkat. Sõt éppen itt a szomszéd teremben szervezik a felfedezõutat. 
- Bahh, ne légy kishitû! Hány embernek sikerült idáig megtalálni? - fortyant rá Venefica. 
- Nem errõl van szó! Hanem arról, hogy mióta Fatuus megengedi, hogy mindenféle ember belépjen az iskolájába, azóta megszaporodott a város felkutatására törekedõ csapatok száma. - morgott tovább Atrox  
- Úgyhogy, szerintem õ intézze el ezt a kellemetlen kis problémát. 
- Ej ej megidézések mestere, hát te már elfelejtetted mi történt akkor amikor a Kapunyitás ezredik évfordulóján megidézted Qwinehragol fõdémont? - csóválta fejét Fatuus - Mert akkor arra is emlékeztetnem kell, hogy miért nevezetes ez a dátum Ghada-Delon városának. 
- Hallgass el Fatuus! - hördült fel Atrox. 
Az öregasszony gúnyos mosollyal hagyta abba mondanivalóját és Trutina felé fordult. - Ha úgy gondolod elintézem ezt a kis felfedezõcsapatot. 
- Hagyd el! Ha komolyabb lesz veszély ,akkor  viszont a te feladatod lesz elintézni, hogy ne találjanak meg minket,  - válaszolt a koros férfi - sõt addig is a te tartod õket szemmel. 
- Rendben. Ja és Atrox, ne feledd Ghada-Delon-t! 
- Fatuus!! - üvöltött fel a sértet Atrox. 
- Ugyan ugyan, vegyél példát a nyugodt Iubar-ról - intett szemöldökével Fatuus az hallgatag ötödik ember felé, aki azóta nem szólt egy szót sem amióta elkezdõdött ez a különös beszélgetés. 
- Na jó, vessünk ennek véget! - szólt Venefica - Fatuus elintézi ezt az ügyet, mi meg végre visszamehetünk Fengal-ba. 
- Köszönöm ó mérgek ismerõje, hogy így megbízol bennem, de azért néha te is tehetnél valamit a városért melyet állítólag annyira szeretsz! 
- Túl sokáig éltél az egyszerû emberek között Fatuus! - villantotta rá a szemeit Venefica 
- Elfeledted mi is a mi dolgunk, és ha te nem engedted volna be a söpredéket a városba, akkor most nem is került volna sor erre a beszélgetésre. 
- He? Azt hiszitek, hogy aki megtalálja oly "remekül" elrejtett városunkat, az a söpredék néven kell illetni? 
- Ugyan már Fatuus! Hagyjuk abba, és menjünk a dolgunkra. 
- Remek, õnagysága menni akar, hát akkor menjünk. - morgolódott Fatuus, majd felállt és elindult a hátsókijárat felé. Miután elment, kis idõ múlva a többiek is elszállingóztak. 
A mulató emberek ebbõl a kis közjátékból mit sem vettek észre, bár az asztalt ahol nemrég még az öt ismeretlen beszélgetett igen hamar elfoglalta egy hangoskodó társaság. Eközben a különteremben beszélgetõ társaság nagy nehezen eldöntötte, hogy merre is induljanak megkeresni Xil-Fengal-t. 

Egy régmúlt világ, szél és napsütés sokéves munkája, haldokló elmúló életvilág, ma már csak kopár egyhangú terület. A homok e csendesen hullámzó óceánját csak itt ott töri meg egy-egy magasan kiemelkedõ szikla sziget, elvétve néhány oázis. És mégis eme iszonyatos homokrengetegben megtalálni az ember nyomait, melyek vagy a sivatag erejét vagy az emberét mutatják. Mert a homok alól kivillanó fehérre kopott csontok egyértelmûen mutatják e kíméletlen világ uralmát az emberen. A hosszú egyenes karavánnyomok viszont az ember legyõzhetetlenségének diadalát hirdetik. Egy ember üldögélt egy sziklaormon, közel s távol ez volt az egyetlen szikla meg természetesen ember is. Fenn ült és figyelt, nézte a messzeségbe a látóhatárt, mint oly sokszor az élet várt. A nap rettenetesen tûzött m int mindig ebben az idõben, de a fekete csuhás szakálas ember nem törõdött a rekkenõ hõséggel. Sokáig figyelt így magányosan mozdulatlanul, mígnem meglátta amit várt, a horizonton egy hangyányi fekete pont. A következõ órákban mereven nézte, hogyan közeledik felé az embere. A szikla árnyékos aljában találkoztak, a újonnan érkezõ biccentett, majd lepihent az árnyékban. 
- Üdvözöllek Mester! 
- Mire jutottál? 
- Nem találtam õket, és a bennszülöttek sem láttak erre karavánt legalább egy hónapja. 
- Ha szerencsém van elpusztultak ... 
- Nem tudom Mester, próbálom kideríteni. 
- Rendben, most menj! 
Elgondolkozva nézte, ahogy a bennszülött ruganyos léptekkel távozott a szikla tövébõl. Megfordult és odaballagott az idáig árnyékban megbúvó nõhöz. 
- Fatuus, hát tényleg elveszítetted õket? - kérdezte tõle amaz. 
- Ne aggódj Venefica, megtalálom azt a csürhét. 
- Elhoztam amit kértél. Azért visszakapom még vagy a vérét veszed? 
- Köszönöm hercegnõ - hajolt meg kicsit gunyorosan a nõ felé - és ne félj élve adom vissza a majmodat. 
- Remélem ugyan azt értjük azon, hogy élve ... nem szeretem a zombikat. 
- Még egyszer mondom élve kapod vissza. 
- Hát sok sikert Fatuus! 
- Viszlát Venefica! 
A nõ elmormolt egy-két varázsigét és egy halk pukkanás kíséretében eltûnt. A férfi visszamászott a szikla tetejére a majommal. Valahonnan titkos zsebei mélyérõl elõkerült egy bõrzacskó, és bonyolult mintákat kezdet el rajzolni a zsákocskából elõkerülõ porral. Hosszú órákig dolgozott, teljes figyelmet kívánó munka volt ez, ugyanis ha egy vonalat is rosszul rajzolt volna fel akkor az egész szertarás kudarcban végzõdött volna. Mikor elkészült a két kör, a varázsló beállt védõkörbe míg az elkábított majmot berakta a másik körbe. Pár pillanat múlva monoton, de hangos kántálás törte meg a sivatag csendjét. A több órás szertartás végére a körben füst kezdett el gomolyogni, és egy emberhez nem nagyon hasonlító arccá állt össze. 
- Üdv Qwinehragol, megtisztelõ feladatom van számodra - húzódott halvány mosolyra a varázsló arca. 
- Fatuus, ki más is merne engem zavarni! - mennydörögte az füstarc. 
- Ne feledd, uralmam van feletted démon, és azt fogod tenni amit parancsolok! 
- Hogy is felejthetném te emberféreg! 
- Nos hát ha már ilyen jól megegyeztünk akkor íme az új tested. - mutatott a majomra. 
- Gyûlöllek Fatuus! De egyszer te is elkövetsz egy hibát és akkor majd mindenért kárpótolom magam. 
- Nos jó addig is ha szabadon akarsz távozni, akkor keressd meg nekem azokat az embereket akik Xil-Fengal-t keresik. 
- Rendben - morogta a démon és alászállt a majom testébe. 
- Nos indulhatsz és bármiféle híred van jelentkezz! 
A majom egy kurta biccentéssel jelezte, hogy érti és eltûnt gazdája szeme elöl. Mosollyal az arcán a varázsló, harmadszor nézte elmélyedve a távoli horizont, és elégedetten gondolt arra milyen test börtönébe zárta, Ghada-Delon-t elpusztító démont. Remélte démonszolgája hamar megtalálja a nyomtalanul eltûnt felfedezõket és remélte, hogy már nem lesz több gondja velük.