A ravatal Hosszú idõ óta elõször telt meg a Hegyvidéki apátság kápolnája. Itt volt mindenki, aki számított, s az is, kit csak lelkiismerete hozott el. Temetésre jöttek, egy jó barát temetésére. A birodalom minden része képviseltette magát. Miután mindenki elfoglalta a helyét, lágy zene kúszott be a terembe, mely kísértetiesen borzolta a jelenlévõk idegeit. A ravatalon egy páncél csillogott homályosan, a színes üvegtáblákon beszûrõdõ túlvilági fényben. Elhalt a zene, s lassú léptek csosszanása váltotta fel azt. Kámzsás alak ment végig a padsorok között a néma csendben. A ravatalhoz érve a jelenlévõk felé fordult, s csuklyáját ledobva égnek emelte a karjait. Aigor apát lassan mormolni kezdett egy rég elfeledett imát, melyet a Klántagok hangja erõsített fel. Aztán ez a hang is elhalt. A beállt csendben hirtelen dördült  meg az apát mély hangja: - Lovag uram! Riadóra ver a dob! Rohamra fújnak a csatakürtök! Te meg csak itt henyélsz, miközben a gonosz seregei a kapukat döngetik? Fel, fel, ragadj kardot, s pajzsot! Kinn a paripád útra készen, s Te nem mozdulsz? Árvák sikolya zengi be a végtelen mezõket segítségedben, s karod erejében bízva! Tán megadtad magad a gonosz bûnös csábításának, s magunkra hagynál a szükség óráiban? Ó, Te hálátlan, hát hiába áldoztuk rád mindazt a jót, melyet csak tõlünk kaphatsz? Kérve kérlek, légy újra közöttünk! Hõs lelked töltse meg újra ezt a porhüvelyt, melyet galádul ránk hagytál, testvéreidre. Elcsuklott az apát hangja, s a keserûség mély folyama indult meg szemeibõl. S ekkor váratlanul feltárult a kápolna ajtaja, utat adva két nem evilági teremtménynek. Az egyik egy lángok övezte férfiú, a másik egy villámló nõ. Kéz a kézben ballagtak a megdermedt emberek között a ravatalig. Aztán a kiterített halottnál, gyengéd ölelésben összeforrtak, s a létrejött matéria belébukott a páncélzatba. Mindenki ámuló szeme elõtt hirtelen megrázkódott a lovag. Lassan felült, s sisakját levéve körülnézett: - Hej, de jól esne egy kis bor… Soltaire