Kalandozók   Nem rég voltak úton, alig pár holdtölte telt el azóta, hogy a csapat összeverõdött a Calis nevû Ghada-Rian-i fogadó különtermében. Sokan voltak, Drangor minden tájáról érkeztek. Nem kevesebb, mint tizenöt fõt számlált a csapat, amelybe már a beletartozás is hatalmas elismerésnek számított. Igen, ezek a kalandozók a legnagyobbak, leghíresebbek és legkitartóbbak közül kerültek ki. Hát a legbecsületesebb jelzõt viszont bátran elfeledhetjük jó néhányukkal kapcsolatban. Természetesen voltak itt tisztes lovagok is, a kincsvadászok és szerencsekatonák között. Nem is kevés ellentét feszült emiatt a csapaton belül. No de nem csak az egyszerû harcosok és nemes lovagok, hanem fondorlatos harcimágusok, sivatagi sámánok és még egy szerzetes is részt vett a csapatban. Egyetlen dolog, ami összetartotta õket a közös cél volt: Xil-Fengal. Ezek az emberek egytõl egyig hittek a legendákban melyek az elveszett város Xil-Fengal-ról szólt. Nem a tudás vezette õket, hanem a hatalom és a gazdaság kacéran hívogató ábrándjai. Hogy ez a tizenöt csatában, harcban megedzett embert mi késztette arra, hogy elhiggyék a városról szóló regéket? Hát természetesen a kihívás, mely ezeknek a kalandozóknak mindig is a legfõbb mozgatórugója. Mert hát gondoljuk el miket mesélnek ezek a képtelen történetek: Soha senki ki Xil-Fengal falain kívül látta meg a napvilágot nem léphet át a híres Hlundius kaput. Hogy aki mágikus úton próbál e hatalmas tudást õrzõ falak közé bejutni, az örökre elvész a mágia szövedékében. És mindezek felett még az apróság is, hogy helyét még soha senkinek nem sikerült felfednie. Talán már sejthetõ, hogy miért hat ez a feladat kábítószerként eme kalandoroknak.  A karaván lassan halad Drangor déli partjai felé, egyenesen át a Kagaar sivatag homokdûnéi között. Az elcsigázott csapat minden magányosan álló szikla kicsinyke kis árnyékát kihasználta pihenésre felfrissülésre. A mögöttük lévõ út még ezeket az edzett embereket is megtörte, és bár a sivatag kijelölt részét bejárták a város nyomát sem találták. Igazából életre utaló jeleket is csak egyszer találtak, de akkor ötven-hatvan lóhalálában támadó bennszülött képében. A keserves menekülés eredménye három halott, és jó pár sebesült. Azóta a meleg megtette azt, amit a bennszülötteknek nem sikerült, megrémítette, megkínozta még a legszívósabb kalandozókat is. A sebek, a forróság és a vízhiány további négy ember életét követelte mire sikerült elhagyniuk ezt az ördögi helyet.  Ekkortájt merült fel az ötlet, hogy Xil-Fengal-t csak az északi hegyek valamely barlangjába rejthették. Igyhát a Sárkányerdõ veszedelmein átkelve szinte eseménytelenül jutottak el Dera Maran-ba a dolgrimi úton. Ekkor már csak nyolcan voltak és egy kicsi értelmes majmocska, amely az erdõben csapódott hozzájuk. Egy hét pihenõ után indultak csak a Gadoron-hegység magas ormai felé. Hosszú és fárasztó keresgélésüket a Hegyfoki Apátság látványa szakította félbe. Mivel félték a Fegyvertelenek és még inkább a mammonok haragját Gorr városa felé vették útjukat. Gorr-ban egy mindentudó öregember El Damar-ba irányította õket, miszerint annak közelében fekszik Xil-Fengal.  Nior tért magához elõször. Nem tudta hol van, nem emlékezett. Az utolsó emlékképek ... egy falu, talán El Damar ... igen igen Damar ... a társai: már csak hét ... Zirt és Qwe a két barbár ... Tzwali a sámánnõ ... Hektor a csuhás, valami papféle alak lehet ... Pylakus az a gõgös varázsló ... meg az a másik, hogy is hívják? ... Endervius ... és persze Gilanna a gyönyörû harcoslány ... hoppá és még a majom mely a Sárkányerdõben csapódott melléjük. Nior megpróbálta kinyitni a szemét ... sötét ... pislogott egyet-kettõt ...továbbra is komor sötétség ... megvakult volna? ... jó erõsen bezárta szemeit és magában könyörögve próbálkozott újra. Egy halvány fénypont, még egy és még egy, egyre több és több, lassan ráébredt mit is lát, Drangor csillagos égboltját. Hanyatt feküdt valahol, valamilyen erdõben vagy ligetben. Behunyta szemét és lassan gondolatban körbejárta a testét, ez egyfajta transzállapot volt, hogy a lelke és a teste egyensúlyba kerüljön harc elõtt. Több évtized is eltelt már azóta, hogy ezt a technikát hosszú évek munkájával elsajátította a Pengetáncoltatók iskolájában. Miután testét és lelkét rendben találta felült. Vaksötét volt csak a csillagok gyér fénye világított, de így is ki tudta venni a mellette fekvõ négy alakot. Tehát csak öten maradtak. Mi történhetett? Felállt körbejárta megvizsgálta megmaradt társait: Qwe, Hektor, Endervius és Gilanna. Miután sikertelenül próbálta felébreszteni õket, leült és kis tábortüzet készített az éjszaka hidege ellen. Nemsokára halk makogásra lett figyelmes és egy- két perc múlva elõkerült Hojo - Tzwali nevezte el így a majmot - is.  Öten kuporogtak a csípõs reggeli hidegben Nior tábortüze mellett. Halkan rövid mondatokban beszéltek. A rengeteg sok megpróbáltatás egységé kovácsolta a túlélõket. Egyikük sem emlékezett, hogy kerültek ebbe az erdõbe és arra sem, hogy mi lett három társukkal. Endervius szerint csakis valamilyen, nagyon erõs mágia hatása lehetett az oka az emlékezetkiesésüknek. Bár õk azt hitték Drangor minden pontján jártak már, abban is mindannyian egyetértettek, hogy itt ebben a ködös sötét rengetegben még egyikük sem járt soha. Napokig vándoroltak szinte vakon, nem tudva honnan hova tartanak, rábízták magukat a barbár ösztöneire, de hiába tettek meg naponta hatalmas távolságokat még mindig az erdõben voltak. Tudták, hallották és érezték az õket követõ farkasfalkát. Várták a támadás. Nem hitték, hogy bármelyikük is túlélné a farkasok támadását, fáradtak voltak és elkeseredtek. De a farkasok nem támadtak.  A falkavezér vonítására egyre több és több farkas gyülekezett, érezték zsigereikben a sürgetõ parancsot, hogy elpusztítsák a betolakodókat. Messzirõl érezték az elcsigázott emberek édes illatát, de érezték az a másikat is. Érezték, hogy vár és figyel. Féltek tõle, megérezték a hatalmát. Hiába voltak már vagy tucatnyian nem merték megtámadni az embereket. Köztük volt valami sötét és idegen erõ, ami Drangor minden teremtményét rettegéssel töltötte volna el. Igyhát vártak, mert várniuk kellett. A félelem oly erõs volt, hogy még a farkasok vad vérszomját és éhségét is legyõzte. Várták azokat a hidegszagú embereket, akik néha megsegítik a vadászni induló falkát. Farkasok voltak, így nem hasonlíthatták össze a hidegszagúak erejét ezzel az idegen iszonyattal. Féltek azoktól is és félték ennek az ismeretlennek az erejét is. Hát nem maradt más, minthogy várjanak és õrizzék az embercsapatot.  A hangok megváltoztak, a farkasok elnémultak, talán feladták a hajszát vagy valami nagyobb ragadozó elkergette õket. De nem csak a farkasok de az erdõ minden hangja elhallgatott. Az öt kalandozó hátukat egymásnak vetve várta milyen borzalom támad rájuk. Ebben a hirtelen támadt fura némaságban, csak egy monoton egyre erõsödõ csörtetõ hang maradt meg, a kalandozók zihálása mellett. Szél még azelõtt hozta el a kalandozóknak a rothadás és az elmúlás édeskés de émelyítõ szagát, mielõtt azok megláthatták volna miféle borzalmak tartanak feléjük. Az erdõt átható szürkeségben csak a fák között imbolyogva közeledõ alakokat látták. Mindnyájan sejtették miféle teremtmények tartanak feléjük, de a tisztásra kilépõ borzalom mégis megdöbbentette õket. A rothadás különbözõ lépcsõit lehetett megfigyelni a hullákon. Volt, amelyik a sok év alatt szárazra mumifikálódott, de volt olyan friss hulla is melyen még vérzõ sebek voltak. És ezek voltak legmegdöbbentõbbek, mert a frissen feltámasztott halottakban sorra a saját bajtársaikat ismerték fel. Ott állt elõttük a hatalmas barbár Zirt, testén oly sok és súlyos seb éktelenkedet, hogy csak egyetlen módja lehetet, hogy most a saját lábán volt itt. Tzwali és Pylakus sem voltak jobb bõrben, õk sem tûntek kevésbé halottnak, mégis ott voltak, vörösen izzó tekintettel. A farkasokkal sem bírtak volna, de egy csapat zombi esélytelen feladat volt a maroknyi csapatnak. Qwe tett egy tétova lépést régi barátja felé, aki egyetlen mozdulattal vágta le gyerekkori barátja felé nyújtott karját. Barbár harcképtelensége még kisebbre csökkentette az esélyüket, egyetlen lehetõségük a menekülés volt. Nior odaugrott a megsebzett barbárhoz az utolsó pillanatban rántva el a Zirt lecsapó pengéje elöl. Endervis utolsó energiáit felhasználva belekezdett egy tûgolyó varázslatba. Hektor a szag és  látvány sokkoló hatására, mindenét eldobva elrohant az erdõbe, egyenesen bele a tisztás körül ólálkodó farkasok falkájába. Egyetlen szerencséje a gyors halál volt, a nyálasan csattogó farkasfogak által. Gilanna kivont karddal védelmezte a varázslót, nehogy megzavarják a támadók a koncentrálásban. A varázsló kezébõl elõtörõ tûzgolyó becsapódott a közeledõ zombik közé és szénné égetett jó néhányat. Nior miközben a barbárt próbálta kivonszolni a csatamezõrõl, több sebet is kapott. Nior, a bordáit átszúró lándzsahegy hatására ráébredt, hogy már õ sem éli túl a csatát. Kihúzta az Al Haba-i keskeny pengéjû kardját, elmormolt egy rövid fohászt a régmúlt isteneihez, és iskolájához méltóan mozdulatokkal vetette bele magát a zombik csoportjába. Qwe-t már nem kellet védelmezni, hatalmas vértócsában feküdt a tisztás földjén, a halál már gyengéd hívószavait suttogta fülébe, hívta a hõsök hosszú-hosszú útjára. A varázsló teljesen kimerülve, ereje utolsó maradékával most próbálta elhagyni a tisztást, nem tudva, hogy a farkasok ott köröznek. A harcoslány látta Nior elkeseredett támadását és a varázsló után indult, kardjával búcsút intve a még mindig küzdõ fiúnak, ezzel köszöntve az e világról elköltözõket. Bár õ is több sebbõl vérzett, gyorsan utolérte a legyengült varázslót. Egymást támogatva próbálták kihasználni azt a kis idõt, amit nekik nyert Nior. Természetesen a farkasok támadása váratlanul érte õket. Tudták nincs esélyük, mégis megvetették lábukat és szembeszálltak a szürke halál csordájával. Endervius tudta, hogy csak a mágiája mentheti meg õket, de elméje oly fáradt volt, hogy egyetlen varázslat sem jutott eszébe, bármennyire is erõlködött az igék és a mozdulatok oly megfoghatatlanok voltak számára, mint valamikor réges-régen még diákkorában. Mégis tudta, hogy meg kell tennie, lazított, próbálta kizárni az összes zavaró tényezõt a tudatából, felvillantak de mindig el is tûntek a sok gyakorlással megtanult varázslatok kellékei. Erõsebben és erõsebben koncentrált, nem tudta, hogy Gilanna meddig tudja még visszatartani a farkasokat. Aztán, mint ahogy a szobrász kezei az agyagot, neki is sikerült a mágikus energiát a kívánt formára gyúrni. Utolsó kis energiáját fel tudta használni arra, hogy megnyisson egy térkaput az erdõ egy pontjára, ahol korábban jártak. Tudta, hogy az erdõn kívülre nem tudnak kijutni, hiszen ahhoz tudnia kellene a két hely relatív helyzetét, és mivel nem tudták hol vannak, ezért nem nyithatta meg a térkaput egy erdõn kívüli pontra. De egy korábbi hely az erdõben, ahol már jártak ismert helyzetben volt, így oda nyugodtan nyithatott egy térkaput. A lehetõ legtávolabb akart eljutni, bár nem tudta erejének vésztartaléka mire lesz elég. Egy villanás és megnyílt a kapu, a varázsló megragadta az elcsigázott harcosnõt és berántotta a kapuba. Rövid utazás a tér egy idõn kívüli dimenzióján keresztül és eljutottak a kijelölt pontra. Miután a kapu becsukódott a varázsló mély álomtalan álomba zuhant, így nem láthatta, hogy milyen állapotban sikerült megmentenie Gilanna-t. A harcos annyi sebbõl vérzett, hogy ha a mágus nem zuhan álomba, akkor sem tudott volna segíteni. Így hát Gilanna szép lassan átcsúszott azon a vékony határvonalon, ami elválasztotta az életet a haláltól. Halkan halt meg, magányosan, mégsem tudott haragudni a varázslóra, amiért az nem volt vele  Endervius pár nap múlva, egy állat motozására ébredt. Kiégetnek, elhasználtnak érezte magát. Óvatosan kinyitotta a szemét és körülpillantott. Nagyon elcsodálkozott azon, amit látott, Hojo a kicsiny majom motozott mellette ez volt az a hang, amely felébresztette. - Álmodom - gondolta - Hojo nem élhette túl … - és lassan visszasodródott az álmok oly varázslatos és félelmetes világába. Amikor újra felébredt éjszaka volt. Az idõérzékét a sok napos alvás miatt végleg elvesztette, de erejének egy részét visszanyerte. Felült, a csillagok fényénél körülnézett, észrevette a harcos hulláját. Reggelre csak egy kis halom jelezte, a harcos sírját. Edervius koszosan mocskosan, és egy kicsit szomorúan indult el az erdõben, nem tudta merre tart, csak abban bízott, hogy a vakvéletlen megsegíti és kijut ebbõl az átkozott erdõbõl.  Jó pár nap is eltelt, mire eljutott egy tisztásra, amit egy halk patak szelt ketté. A parti sziklákon meglátta Hojo-t, amint egy majomhoz egyáltalán nem illõ mozdulatokkal gesztikulál egy fának. Illetve most, hogy jobban megnézte, a majom a fa árnyékában üldögélõ alaknak magyarázott. Lassan odaballagott, arcán megdöbbenés groteszk maszkjával nézte a majmot. A fa alatt egy szakállas ember ült, fekete, rúnákkal szegélyezett csuhában, és a majmot figyelte.  - Üdvözöllek varázsló! - szólt a szakállas.  - Ismered ezt a majmot? - kérdezte Endervius.  - Majmot? - vigyorodott el az idegen - Ez nem majom, kedves barátom, hanem egy démon.  - Démon?  - Igen, igen. Ez itt Ghada-Delon-t elpusztító démon majomtestbe zárva.  - Én Endervius vagyok, és ahogy mondtad, mágiával keresem kenyerem. De te ki vagy?  - Szólíts csak Fatuus-nak derék Endervius.  - Hol vagyok? Már több mint 3 hete bolyongok ebben az erdõben. A társaim mind meghaltak már, csak én maradtam. Segíts kijutnom innen.  - Kijutni? Hát te és társaitok nem Xil-Fengal-t kerestétek?  - Honnan tudod? - döbbent meg Endervius.  - Hát - állt fel az árnyékból Fatuus - jó ideje követtem a társaságot, ebben segített nekem ez a démon is.  - Ki vagy te?  - Fatuus vagyok, a Xil-Fengal-i Fekete Kör iskolájának nagymestere.  - Ó - nyögött fel a varázsló.  - Jer barátom megmutatom neked a varázslók városát.  A fekete köpenyes odalépet a majomhoz, pár szót mormogott és megérintette. Azután felkapta a kicsiny majmot és Enderviusnak intett. Menjünk, mondta és ujjának apró mozdulataival egy térkaput nyitott. Mikor átléptek rajta, ott álltak a ködbe burkolódzott hatalmas és félelmetes Hlundius kapu elõtt, mely az egyetlen bejárata Xil-Fengal elrejtett városának.  Aigor