Az  idõ születése  "… s elmondá az én uram, ki vala parancsolója mennyeknek, s pokloknak, ama gonosz ármánynak történetét, mely a Sötétségnek az Istenek halhatatlanságára való törésérõl szóla. Akkoron még nem pusztíta széthúzás és ármány az Istenek honában, s az általuk alkotott világokban is a rend és egyensúly uralkoda. Mindenki tunya kényelemben élt, alkotott. Ki jót, ki rosszat. És akkor egy napon a Halál Istene megállítá a Holdat, mely ezüst orcájával ûzé el a Sötétséget az emberek világa felõl, testvérei kíséretében, melyek valának a Káosz és a Pusztulás, leszállt a földre. Szörnyû dolgok egész sora vette kezdetét az emberek és egyéb kreatúrák között. Minden megváltoza a valós világban, s a túlélõk nem tudák, hogy mivel vívák ki Isteneik haragját, melyek iránt mindig tisztelettel viselkedének. Aztán, mikoron a Nap hercegnõje körbetáncolá birodalmát, csak vért és könnyeket látott, mely mélységes szomorúsággal tölté el az Õ gyengéd szívét. S mikor megtudá testvérétõl, a gyenge Holdtól, hogy mi történe, bepanaszolta a Halál Istenét és két rút fivérét az Istenek Bírái elõtt. A bírák, kik maguk is az Istenek közül származának, megidézték a bajkeverõket, magas színeik, elé. Amazok mosolyogva vallák be bûneiket, melyeket a való világ testén ejtének. Aztán a Halál Istene, nyikorgó hangján, megfenyegette az összes jelenlévõ istenségeket, kik kíváncsian várták az ítélet kihirdetését. "Lássátok hát legújabb teremtményemet, mellyel uralkodni fogok rajtatok." Eképpen szólott, s testébõl kitépve egy darabot, az emberek birodalmára helyezé azt. Aztán folytatá megkezdett mondókáját: "Szükségem van arra, hogy hatalmamat gyakoroljam! De ha mindenki hallhatatlan, akkor én unalomra vagyok ítélve. Így hát nektek adom eme kreatúrát, melyet az Idõ Istenének nevezek el, s halandóvá teszem vele az Isteneket is. Szükség van a változásra, s ezt hû szolgám segítségével valóra is váltom. Midõn nyolcvanszor váltá fel egymást a bírói székben az Évszakok Testvérisége, akkor fog letelni egy-egy, akár Isten, akár általa kreált teremtmény ideje, s én magammal ragadom azt. Én fogok uralkodni mindenek felett." A Halál szavai végigzengének a gyülekezet minden tagjának füleiben, s rémülettel tölték el szíveiket. S akkoron az én uram és parancsolóm óriási villámot bocsájta az emberek világán elhelyezett masszába, mely szerteszét szakadt, beborítva azt, ami addig teremtve vagyon. Az istenek megmenekülének, de az emberek és egyéb kreatúrák halandóvá válának. A Halál Istenét, s két rút fivérét pediglen számûzték a külsõ létsíkok egyikére, ahol meditálhattak tetteiken, s senkinek sem árthattak. Az Idõ azonban megfertõzte a földet, s az Istenek a folyamatos pusztulás miatt, állandó teremtésre ítéltettek. Ki jót alkotott, ki pediglen rosszat. A tunyaság korszaka letûnt, s különös pezsgés vette kezdetét…"                  Az istenek alkonya II. fejezet Soltaire