Fogadóbéli történetek V.
 
Álomképek… furcsa álomképek követték egymást buja vonaglással. Idegen képek, az álmodó agyában… Jó és fájdalmas emlékek… látta magát gyerekként játszadozni… és látott lángokat tombolni. Érezte a tûz leheletét, megmentõ kezek hûvösét… Kapcsos könyvek, furcsa ábrákkal… tanuló évek… Arcok… a letûnt múlt árnyai, melyek kísérték élete során, vigyázva óvták lépteit, s felkészítették a jövõre. Érezte a beléáramló tudás erejét, azt a testetlen erõt, mellyel egykoron jól bánt… Bírta a hatalom tudását, az emberek tiszteletét… látta az utat… a világosság útját, mely átlép minden emberi gyarlóság felett… és látta gyûrût. Furcsa, kõbõl faragott görcsös gyûrû, rajta olyan dísszel, amit ember még nem látott. Csodálta, imádta ezt a hideg tárgyat, mely szinte összenõtt a lelkével… érezte eleven tüzét… és érezte a halál hûvös fájdalmát…
Tessus zihálva ült fel az ágyon és tenyerével törölte le a verejtéket homlokáról. Mi volt ez? Álom? Figyelmeztetés? Eh, mióta betért éjszakára ebbe a fogadóba furcsa érzések gyötörték. Lenn a kocsmában idegen emberek ültek, vigyorogva mérvén végig poros úti ruháját, elismerõen biccentve kardja láttán, mohón nézve tarisznyájára, melyre bármennyire is vigyázott, meg-megcsörrent. Hol látta ezeket az arcokat? Hm… bár emlékezne! 
Tüzet csiholt és meggyújtotta a töklámpát. Halovány fény kelt életre és táncolt végig a falakon, életet adva a tárgyaknak. Tessus elsõ pillantása a tarisznyára esett, melyet azonnal megnézett. Mindene megvan… de mi ez a furcsa érzés? Az ajtót belülrõl reteszelte el, ez rendben, de mégis…
Zajt hallott az ajtó felõl, s érezte a gerincén végigborzongó félelmet. Megmozdult a retesz és lassan kezdett tolódni. Tessus villámgyorsan fújta el a lámpát, melynek csípõs szaga szinte azonnal az orrába mart. Óvatosan kivonta a kardját, s az ajtóhoz lopakodott. A besurranó alak párducok ruganyosságával közeledett az ágy felé. Sikoltva engedett utat a levegõ a lezúduló pengének… Tessus nem akart ölni, hát kardjának lapjával csapta meg az illetõt, aki azonnal a földre hanyatlott. A vándor ismét felélesztette a lámpást és megvizsgálta éjszakai látogatóját, kinek orrából vékony fonálban folydogált a vér. Üres zsebek… hm… jobbjában egy tõr. Na, ez sem egy kupa borra akarta meghívatni magát. Ez az arc… honnan is ismeri? Mindegy! El innen, mielõtt áldozatként kerülnék a halál istenének oltárára. Felcsatolta úti köpenyét, nyakába akasztotta tarisznyáját és búcsúpillantást vetett a szobára. Az egyik sarokból önmaga nézett vissza. Tükör? Hm… hogyan került az oda? A tükör pedig hipnotikus vonzással hívta, csalta magához. Tátott szájjal bámulta önnön vonásait, zilált külsejét.
 
"Lépjél át a lelkek tükrén,
 S megleled a végsõ békét…"

Zavartan nézett körül, de senkit sem látott, fülében pedig csak a csend üvöltött. Elég! Elátkozott hely ez. El innen, míg meg nem õrül! Mégis… tekintetét rabul ejtette a tükör csillogó varázsa, mely mély nyugalmat adott izgatott lelkének.

"Lépjél át…"

A tükör millió darabra törött a csapás alatt, mögötte pókvonta fátyollal ékes folyosó tátotta sötét torkát. Tessus kissé habozott, de aztán belépett, magasba tartván a lámpását. Nyálkás hideg csapott az arcába, lábával pedig megvetõen rúgott félre néhány patkányt, melyek megpróbáltak lábába harapni. Hehe… ezt a csizmát még egy mocsári kígyó sem tudná átmarni… A csupasz falakon nedvesség csillogott, életet adva sok apró lénynek, kik a sötétség oltalmában szõtték hitvány létük rövid fonalát. Lassan lépdelt elõre, tartva a csapdáktól és váratlan meglepetésektõl. Óvatos volt a végsõkig. Volt ideje kitanulni a mestertolvajok fogásait, végtelen türelmét, hát nem rohant. Lassan csúsztatta lábait a porban, tekintete pedig ide-oda cikázva mérte fel az utat. Már látta a folyosó végét, mely elfalazva, kárörvendõen vigyorgott vissza. 
"Lássuk mit dugott ide a fogadós…"
A töklámpát a földre letéve, kardjával elkezdte bontani a szétmálló vályogtéglákat. A táguló nyílásból embernyi lyuk lett, honnan különös szag áradt. Nem… nem folyosó volt ez, hanem csak egy üreg és a földön…
"Kinek a csontjai ezek? Miért vannak a fölhöz láncolva?"
Tessus undorodva gondolt a holttest meggyalázására, hisz népében igen nagy múltja volt a halottkultusznak. Aki meghalt, légyen az jó vagy rossz, immáron heverjen békében, a túlvilágon majd az istenek döntenek sorsukról. Az emberek feladata a porhüvely tisztelete és elföldelése. Ezen gondolatok jártak a fejében mikor leszedte a rozsdás vasakat a csontokról. Szomorúan nézte a koponyát, melyet egészen belepett a moha. Népének halotti versét dúdolgatva rakta egymás mellé a csontokat. 

"… könnyeid, mint a végzet könnyei,
  Végigcsorognak lelkem mélységein…"

Ki volt ez az ember? Miért ölték meg? Mert nem természetes halál szólította magához, az már látszott egynémely csonton, amely furcsán elvékonyodva nyugodott immáron az összerakott csontvázon. Hm… méreg végzett vele, de miért láncolták meg? Eh… kérdések, mindig csak kérdések! Megadtad a tiszteletek a holt ember lelkének, távozz hát. Felmarkolta a már csak pislogó mécsest a földrõl és elindult vissza a szoba felé. Észre sem vette, hogy léptei felgyorsulnak, lábai rohanva falják a távolságot az odútól a széttört tükörig. Felszabadult sóhaj szakadt ki a száján, amikor a szobába lépett. A földön még mindig ott hevert elaltatott látogatója. Szép álmokat…
Óvatosan lépett ki az emelet kerengõjére és a lépcsõ felé osont. Léptei alatt halkan reccsentek meg a fokok, számára mégis a végítélet harsonáinak hangjával vetekedtek ezek az áruló zajok. Még tíz lépés és kikerül innen… még kilenc…
- Állj! Hová, hová barátocskám? - a fogadós tekintélyes tömege takarta el a szabadság elõl a kilátást.
- Elõre fizettem! Akkor megyek, amikor jónak látom. Kérlek, állj félre!
- Ó, minket nem a pénz érdekel, amit a pultra tettél nekem… sokkal inkább az, ami abban a súlyos tarisznyában leledzik!
Többes számban beszélt, hiszen elõbukkantak cimborái is, akik eddig meglapultak az árnyékokban.
- Nincs semmi nálam, ami titeket érdekelne! Különben sincs kedvem ennyi embert kifordítani a bõrébõl. - szólt Tessus és kivonta kardját.
- Én szóltam, hogy add át! És megígérem, hogy gyors halálod lesz!
- Velem jönnek néhányan…
A fogadós bólintott:
- Vegyétek el!
Nyolc penge hussant elõ, hogy végezzen a vándorral! Õ pedig ügyesen cikázott a lecsapó kardok között, bátran villogtatva fegyverét, mellyel bõven fakasztott vérzõ sebeket. Tessus még soha nem ölt embert, bár most érezte, hogy ez be fog következni. Azonban bármilyen ügyes is volt, gyorsasága nem menthette meg a túlerõtõl. Érezte, hogy valami rettenetes erõ kitépi markából a kardot, kezét pedig hárman ragadják meg. Remegett a dühtõl, amikor a fogadós késével lemetszette válláról a tarisznyát. 
- Utad a végéhez ért. Imádkozz, aztán pusztulj!
Szóval ennyi… vége a vándorlás éveinek, vége mindennek. Lassan dúdolni kezdett:

"Halhatatlan sötétség, koronázatlan király
 Vegyél magadhoz, lelkem békéért kiált…"

Tessus végre rádöbbent kik is ezek… ismerõs arcok… hát persze! Az álomban látta õket. Mocskos gyilkosok, sokak életének kioltói. Olyanoké, kik menedéket kerestek eme útszéli fogadóban, de csak pusztulás találtak. És az álom? Talán valaki így akart neki üzenni odaátról… most már mindegy. Látta a megemelkedõ gyilkot, s felkészült a halálra. Lehunyta szemét, várta a csapást… mely helyett csak egy szörnyû sikoly hasított át a levegõn. Érezte a szorítás lazulását karjain. Szemét kinyitva csak sápadt arcokat látott. Ezekbõl az arcokból a tekintetek azonban nem reá irányultak, hanem volt szobája felé, ahonnan füstölgõ rémalak botorkált elõ szörnyû vonaglás és fájdalmak közepette! 
- Bennír! - kiáltották egy emberként a martalócok. Tessus megismerte a férfit, akit elsõként csapott meg az éjszaka folyamán. Amaz meg csak jött roppant kínok között és legurult a lépcsõn. Holt teste tompán puffant a földre. Mély hang törte meg a síri csendet:
- Ím, eljöttem, hogy beteljesítsem mindazon átkokat, miket rátok vetettem halálvonaglásom közben! Szenvedni fogtok az idõk végezetéig! Végigjáratom veletek a poklokat, mindegyikben meghaltok válogatott kínok között, de mindig újraéledtek, hogy még jobban meggyötörjelek benneteket!
A hanggal egyidõben elernyed a fogadós teste, csakúgy, mint társaié. Holtan hullottak a padló deszkáira. Ezzel egyidõben felborult az összes lámpás és mécses, a belõlük kiömlõ világítóolaj pedig vörös lánggal kezdte falni a berendezést! Tessus még mindig bénán állott a sokktól. Aztán a hang hozzá szólott.
 - Üzentem néked, s te mégsem menekültél, hanem megkerestél és megadtad csontjaimnak a tiszteletet. Megkíméllek, mert lelked tiszta, még nem mételyezte meg a gyilkolás bûne. Ki vagy te, mondd!
- Tessus vagyok, a gyógyító. Tégelyeim csörgését az arany zenéjével tévesztették össze ezek… ezek a… mindegy. Benned kit tisztelhetek?
- A név már a múlté, nem mond az már semmit. A test elporladt, hát az sem számít. Halálomkor áttértem a sötét oldal démonai közé, hogy megbosszuljam halálomat. De mágikus láncaim, amiket te leszedtél rólam, örökké a földhöz szögezett volna. Köszönöm vándor, óvni fogom lépteid.
- Miért… miért végeztek veled?
- Hm… az emberi gyarlóság az okozója mindennek. Azon az átkozott napon, amikor betértem ide, ujjamon viseltem Zahurra gyûrûjét, mely a legendák szerint szerencsét hoz viselõjének. Ó, botor lelkek, kik ezt elhiszik. A gyûrû az arra érdemes kezében feléled és megnyitja elõtte a tudás útját…
Tessus csak a növekedõ forróságot érezte testén, mikor a hangok elhaltak a fejében. Minden lángokban állott. Leszakadt gerenda feküdt égve a bejárat elõtt az ablakhoz sem lehetett már odaférni. Füst… sûrû füst mindenütt. Tessus fuldoklott, s küzdött a rátörõ fekete áradattal, mely már a lelkét követelte. 
"Ilyen hát a halál?" - villant át agyán az utolsó gondolata…

Hideg… borzongató hideg, mely csontig hatol. Harmat… harmatcseppek, melyek kis szivárványokat varázsolnak elõ a felkelõ nap sugaraiból. Még mindig pattogott a zsarátnok a fogadó helyén, égett fa bûzével árasztva el a környéket. Nem messze tõle test hevert magányosan, elhagyatottan. Holt ember teste volna ez? Nem, hisz látni, ahogyan remegés fut végig tagjain.
Tessus nehézkesen tápászkodott fel a hideg földrõl, szomorúan nézve a romokat. Lába mellett hevet átvágott szíjjal tarisznyája, melybõl elõvette égett sebeire való balzsamot. Amikor félresöpörte homlokáról sötét haját, valami megkarcolta a bõrét. Ujján furcsa, kõbõl faragott görcsös gyûrû, rajta olyan dísszel, amit ember még nem látott. Csodálkozva forgatta az idegen tárgyat, mely mintha testéhez nõtt volna. Nagyot sóhajtott és elmosolyodott. Elõtted az út, menj hát végig rajta.
Lassú léptei finoman kavarták fel az ösvény porát…
 

Lyano - Soltairer