Fogadóbeli történetek  I.   Három lovas léptetett a Dera Maran-i fõutcán. Három vándor, kik hosszú utazásaikból végre megtértek, s most tapasztalatoktól bölcsebben, testben és lélekben megerõsödve, megpihenhetnek.   Nem mások õk, mint a többiek, de megtanulták a gonosz elleni harc fortélyait, s a tudásra szomjazóknak válaszokat adhatnak.  Fáradtan zötykölõdnek, izzadt paripáik hátán, de már látják a táblát: Fogadó a Lángoló Holdhoz. Innen indultak el tíz hosszú esztendõvel ezelõtt, de ki emlékszik már azokra az ifjakra… Most három, sok harcban edzõdött vitézt láthatott az, aki rájuk veti tekintetét.   Egy lovag, ki tetõtõl talpig nehéz vasakban ül zsemlyesárga, hatalmas csõdörének hátán. Bíborszínû köpenyét lazán emelgeti a tavaszi szél. Látszik, hogy nem akárki, hiszen a ló oldalára akasztott csatapajzson ott virított családjának õsi címere: a saját farkába harapó sárkány. Mágikus kardja a nyeregkápán hintázik, hideg, kék fényben ragyogva.   Egy íjász, kinek sodronyingén a szakadások nehéz tusákról árulkodnak. A hátán átvetve félembernyi íj, melyen lángocskák szaladgálnak, de ezek nem bántják lovast és lovát. Fegyverzetéhet tartozik még a rövid, de halálos handzsár és egy kerek pajzs is, melyen szintén ott virít a sárkány…  Egy mágus. Õ hármuk közül a leggyengébb és mégis a legerõsebb. Vakon mered a nagyvilágba, de ezért a vakságért sokan megtennének bármit. Nincs szüksége látásra, rég túltette magát már az emberek nézegetésében.  Õ a lelkek mélységeibe lát, felismerve a gonosz rejtekét, s a világosság útját. Kiégetett szemgödreit zöld kendõ takarja, utalván arra, hogy a messzi észak kolostoraiban nevelkedett. Kezében egy közönséges bot, sûrûn televésve ismeretlen rúnákkal. Bõrvértjének mellrészén ott villog a sárkány…  Hárman testvérek, a legendás Anthillar klán utolsó sarjai, kik most visszatértek az emberek hitvány világába.  Betérnek a fogadóba, lovaikat az istállóba kötik, õk pedig elhelyezkednek a sarokasztalnál, ahonnan jól lehet látni mind a bejáratot, mind a fogadó belsejét.   A benn ülõ vendégek azonnal megismerik õket. Tisztelettel köszöntik a megtért vándorokat, majd kérdezõsködni kezdenek, de a lovag elhárítja õket:  -Valóban megértetek a tudásra? A tanokra, melyekre a választ csak halálotok után nyerhettek megbizonyosodást? Készen álltok-e a pokol mélységes bugyrainak titkaira? Igen? Nem hinném!  Csak rettegést költöztethenénk szíveitekbe. Nem féltek semmitõl? Hah, majd fogtok!    Ekkor az egyik vendék tisztelettudóan kérdezi:  -Igaz-e az ezer éves jóslat?  Az íjász felvonja szemöldökét és kérdõen a mágusra pillant, aki a ki nem mondott felszólításra beszélni kezd.   Hangja akár az olajozatlan ajtó csikorgása, kellemetlenül hat a hallgatóságra, borzolva azok idegeit.  - Jól tudom, miért érdekel ez mindannyitokat! Jövõre jár le az ezer év, melyet annak idején papírra vetének a bölcsek, kik tanúi valának az pokol kapuinak bezárására és lepecsételésére. Mi ez a pecsét? Egy fa. Igen, igen!  Ne csodálkozzatok, mert ez egy mágikus fa, mely az élõk energiájából táplálkozva fokozatosan gyengül. Hogyan? Hallgassátok eme mesét, melyet egy utazó lelkétõl tudhattam meg:   Félelem, mely megbénítá az embereket. Rohanás, ami talán segít a menekülésben. Halál, mely megnyugvást adhat. Ezt érezé a vándor, aki a szakadó esõben, az életéért futa Denon kietlen pusztaságain. Mögötte a pokol farkasai rohanának, de mintha nem is akarnák utolérni, tartják a távolságot köztük és leendõ prédájuk között.  Terelik a szerencsétlent, ki már ereje végét járja. Védekezni nem tud már, minden nyilát ellõtte, pengéje pedig valahol a sárban hever törötten. Az égen rõtszínû villámok festék meg a fekete fellegeket. Az egyik villám lobbanásánál látja meg a fát, mely talán menedéket adhat, hiszen ha felmászik rá a farkasok nem tudják éhségüket csillapítani elkínzott testével. Eléri a fát, melynek ágai hívogatóan csüngnek felé. Fürgén felkapaszkodik és vigyorogva biccent a farkasok felé. Ezek is éhen maradnak, ehe, ehe! A pokol házõrzõi azonban, mintha elégedettek lennének, odébbállának. A vándor nem kockáztat, úgy dönt, hogy itt várja meg a hajnalt. Feljebb mászik és észreveszi az odút, ami hívogatóan kínálja magát az esõ ellenében. Fáradtan belép, ahol kényelmesen elhelyezkedik. Csak ezután néz körül. Csontok… fegyverek… és még valami, amit nem lát tisztán! Mi ez? Épp olyan, mintha… Ó, istenek segítsetek!   Ezek valának utolsó gondolatai, melyek átperegének agyán, amikor az alaktalan massza ráveté magát és kioltá nyomorult életét! Halálsikolya után már csak a farkasok üvöltése hallatszik Denon pusztaságain… A mágia megint gyengüle!  A mágus elcsendesedett és lehajtotta a fejét. Az íjász a lovagra pislantott jelentõségteljesen, aki mintha bólintott volna. A hallgatóság csak nézett. Az, aki a kérdést feltette mosolyogva mondja:  - Már azt hittem tudtok valamit. De most már tudom, hogy ez az egész mese csak egy nagy lódítás. Ha, ha, ha!  Méghogy halálfa! Hogy oda ne oldalazzak. Gyerünk cimborák, hagyjuk itt ezt a három madárijesztõt és igyunk még!  Odakint a fogadó udvarán kövér cseppekben eleredt az esõ, a az égen rõtszínû villámok festik meg a sötét fellegeket...  Soltaire Fogadóbeli történetek  II.   Korbácsos szél csapta végig az útszéli fogadó zsalugáterein a fagyott havat, bebocsátást követelve. Bent, a kandallóban, lobogva égett a tûz, felmelegítve az ott megpihenõ vándorokat. Ilyen kemény tél nem volt talán két emberöltõ óta, csoda-e hát, ha az emberfia nem merészkedik hosszabb útra? Hány és hány csonttá fagyott tetem hever az út szélén, kik nem tudtak idõben éjszakai menedékre térni? Senki sem sejdítheti, de aki megmenekül a fagyhaláltól boldogan áldoz az Istenek jóságának…  Roskatag volt a fogadó, mintha a világ teremtése óta itt állna. Nyikorgott és recsegett a vad szélvihar nyomása alatt. Belsejében a vendégek, minden egyes széllökésre összerezzentek, félvén, hogy netán fejükre rogy az egész alkalmatosság.   Hirtelen kivágódott a fogadó ajtaja. Jeges szélroham söpört végig a bennülõkön, kik a belépõre vetették rosszalló pillantásaikat. A jövevény, jobbjában szablyát szorongatva, lépett beljebb. A pengérõl lassan csepegett a rozzant padlóra a friss, még gõzölgõ, vér.   - Fogadós! Legközelebb kösd meg azt a pokolbéli dögöt, amit kutyádnak hívsz!  Ezek voltak az új jövevény elsõ szavai. A többiek nagy megrökönyödésére egy lány hangjai szóltak a vastag bunda alól. A lány ledobta a sisakját, szabad folyást engedve vörös-arany hajának, majd a bundát is a sarokba hajította.   - Nekem nincs kutyám - szólott a fogadós. Alaposan szemügyre vette a lányt, kinek testén vastag téli ruha feszült, ami nem is lett volna meglepetés, viszont az erõs láncing, ami a ruha felett csillogott, már figyelemre méltóbb volt. Nem is szólva a pengérõl, amit a lány hanyag mozdulattal a tokjába csúsztatott.  - Kutya vagy farkas… egyre megy! Már nem fog bántani senkit. - mondta a lány lezökkenve az egyik asztalhoz, s halk dúdolgatásba kezdett:  Hej te puszta, széles róna,  Virágokkal teleszórva,  Mint a tenger végtelen,  Mutass utat énnekem…  A többieket teljesen elbódította a primitív dal hangzása. Furcsa, már-már földöntúli érzéseket kevertek a dallamok a lelkekben. Mintha a fájdalom kútjából merítettek volna. Ekkor az egyik férfi felállt, s megtörve a varázst megszólalt. Hangja komoran csengett:  - Tudom, hogy ki vagy! Te Xynthia vagy a bárd, ki a déli Xethon császárság szülötte. Mit keresel erre te, ki a sohasem hagynád el hazádat?   - Nincs már otthonom… Leigázták Xethon-t, fiait és lányait rabszolgasorba vetették. Xethon már csak a vér és könnyek birodalma.  - Az nem lehet - mondta a kérdezõ -, ti vagytok a mi déli védbástyánk!  - Gondolod te, idegen! De mint ahogyan az elemek fognak diadalmaskodni eme fogadó felett, úgy gyõzedelmeskedtek a sötétség seregei felettünk. Pedig hogyan bizakodtunk, mikor seregeink egyesültek Thrimia erõivel. Miért volt szükség a hadakra? Hahh! A nyugati partvidéken megvetették lábukat a sötétség és káosz erõi! Õket kívántuk a tenger habjai közé szorítani, de a vezérek tehetetlensége és széthúzása miatt, az ellenség már behatolt az országba. A városokat, melyek útjukba akadtak, porig égették, lakóikat kardélre hányták. Gyûlölet és félelem… fájdalom és szenvedés… nem tudom elmondani, mit is éreztünk akkor. A káosz seregei pedig csak törtek elõre, tûzvész és vérengzés közepette, mindent elsöpörve útjából. Mentek, miként a mondabéli sárkány… Léptei vért sajtoltak, lélegzete tüzet gerjesztett. És akkor mi is megindultunk, hogy útjukat álljuk és visszavessük õket oda, ahonnan jöttek és megfizessenek minden egyes vétekért, mit drága hazánk ellen követtek el! Borús idõben érkeztünk meg a leendõ csatamezõkre, az esõ szemerkélt, a szél, mely sikoltva le-le csapott, éles pengeként szabdalta a bõrünket. Kiváló csapataink elsõként tudták elfoglalni pozíciójukat a síkságon, melynek végében már valami feketedni látszott. Harcosok tömege közeledett, fegyelmezett rendben. Mi már teljes hadirendben vártuk õket: középütt a nehézlovasság zászlóaljai, rendezett nyolcas sorokban, egységenként más-más színû lovon ülve. A balszárnyon a császári dragonyosok ezredei virítottak veres köpenyükben, a jobbszárnyon pedig Thrimia könnyûlovassága foglalta el a helyét. Biztosításként a szárnyak mögött tartalékban hagyott lándzsás könnyûlovasság várakozott bevetésre készen. A Birodalom lobogóját a hadak mögött nem messze egy magaslaton tûzték ki, mely körül tömörültek az íjász gyalogság egységei. A számszeríjjal ellátott egységeket a vértesek és a könnyûlovasság réseit kitömni szándékozva küldték elõre. Én a zászlónk mellõl kitûnõen beláttam az egész harcteret. Húszezer remek harcosunk várta harci lázban ez ellent, kik egyre közeledtek végeláthatatlan sorokban. A kémek szerint lehettek vagy kétszázezren, de, mint mondják, a rebbenõ szemek mindig túl rosszul látnak. Most azonban úgy láttuk, hogy valóban igazuk lehet, s felkészültünk a legrosszabbra! Láttam a komtúrokat, paripáikon vágtatva, miként rendezik el csapataikat buzogányaik intésével. Aztán csak ott vártunk az esõben, várva az elkerülhetetlent. És akkor megindultak ellenünk, miként a megáradt folyó. Óriási félholdat formálva vetette ránk magát seregük, megpróbálván egyetlen lendülettel összezúzni minket. Ha rémület bénította volna tagjainkat, talán sikerülhetett volna nekik. Nem vagyok hadvezér, nem is értettem, mit tehetnénk ez ellen az erõ ellen. Már úgy gondoltam, hogy állva vesszük fel velük a harcot, ám amikor a félhold a mezõ háromnegyedéig elért, a lovasság sorai között rohamra fújtak a csatakürtök! A kopják, melyek végén a szél vidáman lobogtatta a zászlócskákat, leereszkedtek a lovak fejének magasságába. Látszott, ahogyan a lovagok elõredõlnek nyergeikben, s megindulnak, és velük együtt az egész arcvonal. A vértesek rohama iszonyú volt. Egész ezredeket tapostak a sárba, mintha azok ott sem lettek volna. Rengett a föld, ahogyan dübörögtek a vasasok, kik elõtt teljesen összekeveredtek az egységek, kitérni akarván a vas áradat elõl. Aztán soraik rendezetlenül hátrálni kezdtek. Eközben a dragonyosok utolérték a vérteseket, s velük együtt megkezdték a véres aratást! Gyalogságuk egyelõre hátrálásban volt, amikor kegyetlen lendülettel a lovagokat biztosítani szándékozó thrimiai lovasságot, oldalba kapta egy nagyobb lovas egység. Ez a lendület visszavetette szövetségeseinket, kik megpróbálták vonalukat a csapással szembeállítani. Sûrûn hullott az ember, férfi férfival akaszkodott össze halálos ölelésben. Itt már kard, kard ellen küzdött, acélos csengéssel töltve meg a zápor által hûtött levegõt. A kardok villáma hol fennen cikázott a fejek felett, hol eltûnt a lecsapás lendületében. Ekkorra azonban a záport felhõszakadás váltotta fel, s az esõ nem is patakokban, hanem szinte egy darabban hullott alá az égbõl, elvakítva a harcolókat… A csata félbeszakadt, s mindkét fél egységei visszahúzódtak, táboruk felé. Aznap éjjel nálunk mindenki bizakodóan tekintett a holnap felé. A holnap azonban csak borzalommal lett tele. A mezõ felázott teljesen, a lovak péppé dagasztották a sarat, miközben a csapatok hadirendbe álltak. Minket is elõrébbrendeltek, hogy segítsük a védekezést. Aztán az ellenség elõrelendült, csak gyalogos hadinépet vetvén be! A nehézlovasság nem mozdulhatott. A felázott sztyepp lehetetlenné tette a vad harci lendületet, mely taktikánk alapja volt. Bele voltunk ragadva a sárba. És akkor szájtépõ csatakiáltással, ránk vetették magukat. Aztán beleütköztek a vasmellek falába, a kopják hegyébe, de széjjelverve, megtizedelve is újra rohamra indultak. Öt szívdobbanásonként küldtük nyilainkat a rohamozók tömegei közé. Már nem is éreztem karom ínszakasztó fáradtságát, csak lõttem, mint ahogyan az érzéketlen katapult, melynek kötelei, inai sohasem fáradnak… Amazok meg csak jöttek, ott rikoltoztak elsõ soraink elõtt, üvöltve és bömbölve, kardjaikat suhogtatva, hadijelvényeiket, vasbunkóikat, lándzsáikat lóbálva, hogy valóra váltsák mindazt a szörnyûséget, melyekkel, hónapokkal ezelõtt fenyegettek minket, hogy engedelmességre kényszerítsenek. Kegyetlenségükre a mi kegyetlenségünk, vasukra a mi vasunk felelt. Halálukra a mi halálunk. Súlyos próbánkon sok bajtársunk és tisztünk hullott el. Kicsiny védõhadunk szembeállt velük és nem hátrált meg. Miként a megáradt tenger a sziklatömbön, úgy omlottak permetté rajtunk. Ám egyetlen szikla sem állhat ellen az elemek tombolásának, idõtlen idõkig, számos harcosunk halála után, mi is hátrálásba kezdtünk. S a hátrálás átcsapott véres menekülésbe, mihelyst ledõlt a birodalmi lobogó, melyre, ha tekintetünket vetettük, új erõ merítve harcolhattunk… Jómagam csak az Istenek akaratából menekülhettem meg. Csak õk vezethették felém azt a paripát, mely hátára felkapván egérutat nyerhettem. Mindennek még csak egy hónapja, azóta húzódom észak felé, remélve, hogy a káosz csapatainak elõretörése, a tél miatt, egyelõre lelassul. Figyelmeztetni jöttem az itteni népeket, hogy ne érje õket készületlenül a támadás.      Csönd telepedett a vendégek közé, s a kandallóban lángoló fahasábok ellenére, mintha megfagyott volna a levegõ. Mindenki némán meredt maga elé, miközben a lány felkelt az asztaltól, s magára öltvén a bundát kilépett a hajnali derengésbe. Odakünn lusta pelyhekben szállingózott alá a hó tiszta, fehér palásba borítván a tájat, mintha csak a véres jövõt szeretné eltakarni. A távolodó ló patái finoman keverték fel a frissen hullott, puha havat…  Soltaire Fogadóbéli történetek   III. Lágy kürthang búgott át Al Haba házai és tornyai között. A fõtéri emelvényen elhelyezkedõ kürtös lassan emelte fel világtalan tekintetét, füle szomjasan itta a dallamot, mely idegenek számára semmit, neki pedig üzenetet rejtett. Megértette, és azonnal továbbította az üzenetet, ezüstveretû kürtjén… idegen lépett a városba… származása ismeretlen… célja ismeretlen… VESZÉLYES!  A vak lágyan fújta a kürtöt, melyet meghallotta a sarokbástyán elhelyezkedõ társa, ki azonnal hangszere után nyúlt…  Az idegen lassan baktatott sötét lova hátán az utcákon, mintha csak keresne valamit. Figyelmét semmi sem kerülte el, barna szeme fel-felvillant, ha meglátott egy jó vértezetet, építészeti megoldást, vagy ha egy szoknya lebbent meg elõtte éppen. Lassú léptei a fegyverkovács mûhelyéhez vezettek. Guoron lassan engedte le kalapácsát, s gyanakvó tekintetét a hozzálépõ idegenre emelte. A kovács nem volt alacsony ember, de a jövevény fél fejjel magasabbra nõtt. Viszont nem dagadoztak az izmai annyira, mint neki, és ez megnyugvással töltötte el.  - Ki vagy? kérdezte meglehetõsem komoran, mert nem szerette, ha a fém megmunkálása közben zavarták.  - Soltaire vagyok, - felelte az idegen - Drangorból.  - Drangorból… - ismételte meg Guoron, felidézve magában az északi birodalom nevét. - Mit akarsz?  - A kapuõr mondta, hogy nálad találhatok munkát.  - Tagja vagy a Fegyverkészítõk Klánjának? Dicsõíted-e a fémben lakozó istenséget? Al Haba városában senki sem dolgozhat fémmel, hacsak nem tagja a klánnak! Tudtad ezt drangori?   - Ahonnan én jövök, a tudásban bíznak, nem pedig hókusz-pókuszokban.  Guoron szörnyû dühbe gurult:  - Tûnj innét te drangori kutya, mert én… - és megemelte a kalapácsát.  Az idegen a lecsapó kobra gyorsaságával kapta el a kovács vastag csuklóját. Amaz elfojtotta feltörõ fájdalomkiáltását, de a szerszám kihullott a kezébõl. Soltaire szorítása nyomán az izmok a csontra lapultak. Guoron homlokát kiverte az izzadtság, de hiába próbált szabadulni, mintha gigászi satu fogságába esett volna. A szorítás erõsödött, õ pedig üvöltve térdre rogyott. Soltaire ekkor elengedte.   - Ha nem dolgozhatok nálad, akkor is meg kell élnem valamibõl. Olyan lakik-e ebben a városban, akinek harcosra van szüksége?  Guoron elküldhette volna a poklok mélyeibe is, de az idegen pillantása mintha a fejébe látna.        Úgy döntött nem vezeti félre. Még a végén vissza talál jönni és…  - Hallottam, hogy T'harr, õ egy itteni kereskedõ, testõrt keres. A város melletti birtokán megtalálod.  Soltaire csak bólintott köszönésképpen, és kilépett a mûhelybõl. Guoron nézte, ahogy a harcos felkapaszkodik lovának nyergébe és elléptet. Aztán felvette kalapácsát, hiszen aznap még dolgoznia kellett, de kezét erõs reszketés rázta meg. Eszébe jutott, hogy a drangori milyen erõvel és milyen könnyedén szorította meg a karját. Aztán eszébe jutott az üzenet, amit a kürtösök fújtak. Ereiben megfagyott a vér, amikor visszaemlékezett a kürtszó utolsó dallamára: "VESZÉLYES "  Amikor a nap utolsó pillantását vetette a birodalmára, Soltaire, fekete kancája hátán, megérkezett a birtokra. Elszáradt és kicsavarodott fák tekintettek szomorúan az érkezõre. De volt ott más is. Két õr lépett elõ, kik lándzsáikat feléje feszítették.  - Mit akarsz idegen? Kérdezte a magasabbik.  - Hallottam, hogy a gazdátok kardforgatót keres, - felelte egykedvûen - De nem is csodálkozom rajta, ha ilyen korcsok õrzik.  - Te… - hörögte az egyik, de társa leintette, mert látta, hogy a harcos keze veszedelmesen közel van pallosa markolatához. Megérezte, hogy a lovas lekaszabolhatja, lovával elgázolhatja õket, mielõtt a lándzsákat használhatnák.  - T'harr meghalt! Nem tudta??  Honnan tudhatná? – vicsorgott az elsõ – Ezek a primitív északiak nem értik a kürtöket.  A sértés hallatán megrándult Soltaire arca, s megmoccantotta a kantárat, mire a fekete ló mellsõ patáival a levegõbe kapált. Az õrök felemelték lándzsáikat. Erre megcsörrent a pallos a hüvelyben és vészterhes sivítással kelt életre. A villanó penge hurkot rajzolt a sötét levegõbe, s a lándzsák hegyei, a nyelek reccsenõ hangjainak kíséretében, földre hulltak. Az õrök bambán bámulták a hasznavehetetlen botokat, melyek elveszítették   fegyver mivoltukat.   Soltaire megvetõen nézett rájuk, majd lovát megfordítva indulni készült, ám egy nõi hang megállította.  - T’harr halott, de a vendéget mindig szívesen látjuk!  Fiatal lány állt a kapuban, talpig zöldben, ami a déli népeknél a gyász jele.  - Lera vagyok, T’harr harmadik felesége. Hosszú az út a városba, az útonállók és ragadozók ilyenkor leselkednek az utazókra. Maradj itt reggelig! Soltaire egy pillanatig gondolkodott, majd odamormogta:  - Elfogadom a meghívást. – s az elképedt õrök mellett, beléptetett az udvarra.  Al Haba kapuit a zárásra készítették elõ. Senki sem akarta ugyanis, hogy valami, nem a városba tartozó dolog, beljebb kerüljön. Az aznapi utolsó belépõ egy görnyedt hátú, idõs ember volt, aki mintha évszázadok terheit hordozná testében és lelkében. Az ilyen érkezõre ügyet sem vetettek az õrök, kik a súlyos felvonóhíd megemelésén fáradoztak.   Az öreg egyre beljebb hatolt a városba, megfelelõ éjszakai menedék után kutatva. Aztán meglelte, amit keresett egy sötét taverna képében. Köpenyének csuklyáját a szemébe húzva, belépett, s arra az éjszakára kibérelt egy kisebb szobát. Miután magára maradt, ledobta a köpenyét. Arcának bal oldalát szörnyû sebhely csúfította el. Ezt a billogot a kitaszított mágusokra nyomják valamely súlyos vétkükért. Belenyúlt a tarisznyájába, s   elõszedett egy vörös viaszrudat, egy megsárgult pergament és egy furcsa alakú kézzel szõtt gyékényszõnyeget. A viasszal bonyolult ábrákat rajzolt a szoba porlepte padlójára. Rajzolás közben látszott csak kegyetlenül megkínzott háta, melyen botütések, s égésnyomok tarkítottak. Miután az utolsó mintát is lerajzolta, a szõnyeget rájuk terítette, majd ráült. Néhány pillanatig meditált, talán védõmágiáit használta, majd kezébe vette a tekercset. Szemébe bíborfényû ragyogás költözött, amikor lágy hangon felolvasta az elsõ mondatot, valami idegen, ember által érthetetlen nyelven. Furcsán borzongani kezdett, amikor a szöveget folytatta, s az olvasás lassan extatikus kántálásba csapott át.   Aztán a bíborszínû izzás átterjedt a testére…  Soltaire álmatlanul feküdt a vendégház ágyában. Nyugtalanság gyötörte, amely sötét kísértetként, a lelkébe hatolt. Nem tudta hova tenni ezt a szorongásszerû érzést, mely nem volt hasonlítható semmihez. Az éjszaka melegnek ígérkezett, felkelt hát az ágyról, s kilépett a ház elé. Látta az éjszakai szállásaik felé igyekvõ emberek árnyait, de látott mást is! Egy árnyék lopakodott a vendégház felé. Soltaire, mint az áldozatát   becserkészõ leopárd, az árny mögé került és elkapta.  - Engedj el, még megfojtasz!  Lera hangját megismerve, elengedte a lányt.  - Mit akarsz?  - Szeretném, ha tudnád: itt minden hazugság: T’harr úgy halott, mint te vagy én, bár el van temetve! Sírja azonban nincsen földdel megtöltve.  - Hmm! Furcsább dolgokat is hallottam már! Folytasd!  - T’harr látszatmérget vett be, hogy elbújjon valami elõl.  - Mi elõl?  - A múltbéli kísértete elõl. T’harr régebben a keleti partvidékeken kereskedett szerény sikerekkel. Aztán egy nap felbíztatták különös idegenek, hogy a prefektusnál vádoljon   be valakit, hogy a Démonok atyjának hódol. Fizettek is neki elég szép summát. Õ pedig megvádolta a Sötét Éj rendjének egyik papját, ki eséllyel indulhatott volna rendjének   fõpapi címének elhódításáért. A papot kegyetlenül megkínozták, s kitaszították, miután bûnei megbizonyosodást nyertek. Innen származik hát férjem vagyonának alapja.   Megvette ezt a birtokot, a pénzébõl még többet csinált, s vett magának három asszonyt. A vádolás óta harmincnál többször is felváltotta a nyár a telet. Mostanában azonban T’harr álmot látott! Látta a halálát a pap képében közelegni, s tudta is, hogy mikor érkezik a városba. Nézd meg a fákat. Egy holdtöltényivel ezelõtt elsorvadt mindegyik.  - Ezért kellett volna neki testõr! De ezt miért mondtad el éppen nekem?  A lány hozzásimult a harcoshoz.  - Tudom, hogy hol tartja a pénzét! Részegen elárulta nekem, hol rejtette el. A miénk lehet… vigyél el innen, mert harmadik asszonyként az elsõ kettõt kell szolgálnom. Nem szolgaságra születtem!   - Megéred-e a kockázatot? Az itteni népek komolyan veszik más asszonyának elrablását!  A lány szó nélkül kézen fogta Soltaire-t és bevezette a házba…  T’harr kinyitotta a szemét sírgödrének mélyén. Bénult tagokkal feküdt, de élvezte az éjszaka melegét. Az öreg pap arcát látta ismét álmaiban, ezért ébredt fel. Eszébe jutott hol is van. A saját sírjában, melynek falaira bíborszínû fények kezdtek el táncolni.   Rémült szemei elõtt, a sírgödör szélénél valami iszonyatos kezdett el materializálódni!   Hirtelen felbukkant valami iszonyatos, ami ránézett. A bénító fõzet, mintha kitakarodott volna a testébõl. Rémült sikolya végigzengett az éjszakában, kiugrasztotta Soltaire-t, az alighogy megkezdett szeretkezésbõl. Káromkodva rántotta fel bõrnadrágját, s marokra fogva tõrét, kilépett az éjszakába. A birtok lakói már kinn voltak, de a katonákkal együtt szerteszét futottak a pokolbéli démon látványától, mely a sír fölé hajolt!  - Megbolondultál? zengett utána a lány kiáltása, de õ ügyet sem vetett rá.  Harcosként gondolkodott, ösztöne azt diktálta, hogy leszámoljon a gonosszal, amely most egy pikkelyes démon formájában került az itteni létsíkba. Odaért a démonhoz, mely rettenetes csapást mért a vakmerõre, ki megzavarta. Az ütés egy jól megtermett   medvét is megölt volna. Soltaire azonban villámgyorsan elhajolt az ütés elõl, s a pikkelyes kar alatt átbújva, hátulról támadott. Felugrott a démon hátára, s tõrét az oldalába mélyesztette. (A pap a fogadóban zihálni kezdett az oldalán nyílott seb miatt,   de folytatta a kántálást.) A tébolyult hangokat hallató szörnyeteg hátranyúl és levetette a jól megtermett harcost a hátáról. Soltaire elejtette a tõrét Fegyvertelenül esélytelen mindenki, hát még ha egy pokolbéli kreatúra az illetõ. A harcos azonban nem esett   pánikba, hanem a démon torkának ugrott. Erõs ujjai megtalálták a pikkelyekkel borított gégét, s megszorították. Amaz hátratántorodott a rátörõ fájdalomtól. (A pap nyakán   bevágások keletkeztek, arcán fájdalmak hullámai vonultak át, de õ csak olvasott rendületlenül.) Aztán a harcos meglátta a földön heverõ tõrét, s rávetette magát.   Felkapta, s megperdült. A démon utolérte! Hatalmas karjai szinte összeroppantották a harcost, miközben az elkapta a fejét egy koponyaõrlõ harapás elõl. Tõrét felrántva végighasította a démon bal karját könyökétõl a hóna aljáig. A karokat lerázva magáról, s a fáradó démont kicselezve ismét hátulról vetette rá magát. Most már át tudta kulcsolni lábaival a hordónyi mellkast. (A pap bal karja tehetetlenül lógott, vastagon folyt ki belõle az életének vize. Oldalán újabb sebek nyíltak, mégis folytatta a mágikus szavak kusza ismételgetését.)  A démon újra hátranyúlt, és sikerült letépnie a nagyranõtt parazitát! Soltaire azonban, minden fáradtsága ellenére, mint a macska, a talpán ért földet. Tõrét a szembõl támadó vadállat hasába mélyesztette, s nem törõdve a vállát szaggató karmokkal, a szíve felé rántotta azt. A démon elbõdült, szájából vérzuhatag tört elõ.   Soltaire némán állt a lábánál összerogyó lény elõtt, melynek testét bíborszínû ragyogás   kezdte bevonni. Aztán a lélek nélküli test elenyészett a fényben. A harcos pedig lassan megfordult, s az istállóba sietett, ahol felnyergelte lovát. Utolsó pillantását a sír köré sereglõ emberekre vetette, melyek most már igazi holttestre vetették pillantásaikat. Egyetlen vágya az volt, hogy minél messzebbre kerüljön ettõl az elátkozott vidékrõl. Szemében még a diadal fénye ragyogott, amikor kivágtatott a kapun.  A taverna vendégei szörnyû halálsikolyra ébredtek. Kábán rohantak a szoba felé, ahonnan a kiáltást hallották. Az elsõ belépõk undorodva fordultak el a vérbefagyott, kibelezett alak látványától, mely kezében még mindig görcsösen szorongatta a véráztatta pergament.  Soltaire Fogadóbéli történetek   IV.   Bágyadtan tûzött le a nyári nap sugara, lent elterülõ birodalmára. Erdõk, mezõk zöldje, tavak éltetõ hûvös kékje… és a föld kiontott méhe. Fekete rögök, melyek egymást takarva barnulnak meg a meleg fényben. Faragott fejfa ágaskodik a sírból az égre törve. Apró sugarak járják vidám táncukat egy kard aranyozott markolatán. A markolat cirádás keresztvasban, az pedig kék acélban folytatódva kóstolja meg a föld hûvösét. A hideg fémet forró homlok érinti, megtörve, keserûen. Könnyek hullanak lassan a pengére, vékony patakocskákat rajzolva arra. Ajkak mozdulnak, rekedt hang száll a szélben, sóhajtják a búcsú dalát.  Aztán gondolatok a múltról… majd ez is szertefoszlik. A fiatal férfi felállt a sírtól, s a távolba vetette szemeinek átható pillantását. A füst illatát már nem is érezte. Öles léptei felkavarták a port, ahogyan a lovához ment. Elkötötte az állatot a megperzselt kerítéstõl, s felszállt a nyeregbe, majd hátra sem tekintve, megindult a hosszan kígyózó úton a völgybe. Mögötte kiégett otthonának groteszk csontváza meredt szerteszét az alkonyi fényben.   Nyaktörõ iramban száguldott a ló a szakadó esõben, sáros fellegeket rajzolva maga mögött a levegõben. Nem jószántából vágtatott szegény pára, a gazdája volt az, ki korbácsával sebesebb tempóra ösztökélte. Az út két oldalán fák vetették sötét árnyaikat a vándorra, aki a száguldás közben csak egy fáradt pillantást emelt el Puedro romjaira. A lovas mindössze hat évvel lett idõsebb, mióta elhagyta otthonának üszkös maradványait. Igazi férfivá érett, s sorra végzett az egykori banda tagjaival, kik egyik pillanatról a másikra, földönfutóvá tették. Tíz kitaszított férfiú, kik a Szabad Testvériség tagjai voltak, most a legmélyebb poklok bugyraiban adnak számadást, mindarról a szörnyûségrõl, mit életük során tettek. Már csak két rovátka hiányzott a kardmarkolatról, melynek aranyozása bizony megfakult a sok használattól. Már csak két gazfickó volt hátra, kik most Jadar kikötõjében múlatták idejüket, bûnös tivornyázással.   Az erdei út újabb kanyart vett, s az éjszakában feltûnt a világítóbástya útmutató fénye, mely biztos menedékre vezeti, mind a tengeri hajókat, mind a szárazföld felõl érkezõ karavánokat. Az esõ elállt, s meleg tengeri szél kezdte fodrozni a tócsák hûvös vizét.  A Csata Kígyójához címzett fogadóban már állt a bál. A kikötõ vizérõl bágyadtan verõdtek vissza a kitett lámpások fényei, melyek kusza összevisszaságban lengedeztek a szutykos verandán. Káromkodás, füst, harsány röhögés, szajhák visongása töltötte meg a levegõt. Kalózok, banditák, az emberi faj söpredéke töltötte meg a fogadó kocsmai részét. A durva székeknél és X lábú asztaloknál csak az azoknál helyet foglalók lelke lehetett faragatlanabb. Durva viccek, kétes történetek röpködtek a levegõben, amik épp úgy lehettek igazak, mint hamisak, de bármi is volt a csattanó mindig gyomorrepesztõ kacaj volt a jutalma. Patakokban folyt az olcsó bor. Most is egy hatalmas fickó szórakoztatta a hálás közönséget. Harsogó hangja elhatolt a legeldugottabb zugba is. Apró szemeit a hallgatóságra vetette és kinyitotta roppant álkapcsát, melyben akkora fogak sorakoztak, mint a hüvelykujja körme… és mi tagadás, a színük is olyan volt.   - Hát idehallgassatok, kutyák! Ne legyen a nevem Fületlen Ulrik, ha nem mondok most igazat! Ne röhögj, te, mert elvágom a torkod! Ez még akkor történt, mikor egynémely karaván kereskedõi véletlenül nálam felejtették egynémely pénzes zacskóikat. - hangos dobogás jelezte a közönség tetszését, de Ulrik felemelte a karját, és csöndet kért.  - Akkoriban még a Szabad Testvériség színeiben segítettem a pénzes kamránk dagadását. Hahh, micsoda idõk voltak… hehehe, még a Jalah-i komtúr lánya is velem tartott, persze aztán hazaengedtem… tízezer aranyakért…   Hirtelen valami fényes zúgott át a kocsma áporodott levegõjén, és súlyosan dübbenve érte az asztal lapját a mesélõ elõtt. Egy hajítótõr állt meg remegve a deszkában. Ulrik lassan nézegette a kecses fegyvert, melynek pengéje közepén vékony vércsatorna húzódott a keresztvasig, a markolat gombján pedig egy címer díszelgett. Egy ismerõs címer. Régi küzdelem kúszott az emlékezetébe, s kemény harc, melyben jónéhány cimborája harapott a fûbe.   A bejáratnál egy sárral lepett alak magasodott, s így szólt:  - Itt az idõ, hogy megtérj az õseidhez, Ulrik, de elõször hû kutyádat, Lestort csontozom ki!  - Jaaaj, Ulrik a gégemetszõ ellenfélre talált! - szólalt meg egy hang és gúnyos röhej követte a megszólalót. - Csak a gatyádba ne sárgíts közben, öcsi!  - Mit akarsz, te rongyváz? - harsogta a Fületlen.  - Ó, nem sokat… csak a véredet venni. Vagy már nem vagy olyan hõs, hogy kiállj velem egy kardra?   - Ha, ha, ha… Te fenyegetsz! No, de mindegy… szeretem a vicceket… hmm… Lestort emlegetted? Hát megkapod õkegyelmét!  S Ulrik karjának intésére egy vaskos figura emelkedett fel az asztalok közül. Újabb intésére csönd támadt!  - Ám legyen, ifjú barátom! Rendezzünk viadalt életre-halálra… a gyenge bukjon el, az erõs pedig éljen, mint ahogy az a dolgok rendje. Hé, csirkefogók! Megküzdünk itt, mint a gladiátorok a Ghada-i arénában. Toljátok össze az asztalokat!   Fürge kezek megdöntöttek néhány asztalt, s lapjukkal a küzdõtér belseje felé fordították õket. Ebbe a tízszer tízlépésnyi kerületû térbe lépett elsõként Lestor, ki veszedelmes bárdot fogott kezében. Illett is hozzá, mert éveken át gyakorolta a hóhérok gyáva mesterségét. Roppant erejét bizonyította azonban az, ahogy a fegyvert a kezében fogta. Busa fejét hátravetve felhördült:  - Hét pokol ördögeire! Hol vagy te nyamvadt?  - Már itt is vagyok! - felelt a jövevény, ki egy ugrással Lestor elé ugrott sáros köpenyében.  - Hmm… barátocskám! Csak nem akarsz összekoszolni ezzel az ünnepi köntösöddel? - újabb vaskos röhej a tréfa jutalma…  A harcos elmosolyodott és lecsatolta a köpenyt. A nézõk egy emberként hördültek fel, megismervén a hercegi dragonyosok sötétbarna bõrvértjét, melyet utazásaik alkalmával viseltek sodronypáncélzatuk helyett. Hideg tekintet suhant végig a jelenlévõkön, s ez a nézés megborzolta minden ember idegét. Aztán a hirtelen támadt csendben acél súrlódása hallatszott, ahogyan a harcos pengéje kicsúszott a hüvelybõl vérre, s bosszúra szomjasan.  - An garde, uraim! - vicsorogta Ulrik - kezdjétek!  Izgatott sustorgás vette kezdetét a nézõk között: fogadásokat kötöttek…  A küzdõk lassan kerülgették egymást, próbára téve türelmüket, reflexeiket, tudásukat. Aztán a bárd, ami eddig Lestor vállán nyugodott, hirtelen felsüvöltött és lesújtott, de csak a harcos árnyékát sikerült kettészabnia, mert az már odébb lépett egy, szinte légies, mozdulattal. Eme kecses mozdulattal egyidõben felszikrázott a kard, mely a bandita jobb mellkasába kóstolt. Amaz hörögve bukott térdre, s szájából rózsaszín hab tódult ki.  - Ah, micsoda mûvészi döfés! - pislantottak a hozzáértõbbek.  - Hmm, - szólalt meg Ulrik - ismerem ezt a vágást. De velem nem lesz ilyen könnyû dolgod… Csak Lestor lehetett olyan ostoba, hogy gyors penge ellen lassú bárddal állt ki. Nosza kezdjük, mi is! Látom meg sem izzadtál…  A póruljárt és agonizáló roncsot, mely egykor ember volt, kihúzták a rögtönzött arénából. Helyére Ulrik lépett, ki szintén elõvonta roppant pallosát, mely más kezében hatalmasnak tûnt volna, de õ úgy fogta, mint más a könnyû vívótõrt. Vigyorogva lendült támadásra.  - Barátocskám, most megdöglesz! - harsogta, s lesújtott. Két penge találkozott hideg, acélos csókkal. A szajhát finnyásan fogták be fülüket, bántotta õket ez az éles csengés. A férfiak azonban kitágult szemmel nézték a küzdelmet, melynek hangjai számukra a szférák zenéjével vetekedtek. Ulrik csodálkozva meredt az ifjú harcosra.  - A pengémet a poklok küszöbén kovácsolta Baal és Mephisto. Nem volt olyan, ki ellen tudott volna állni elsõ csapásomnak! Te miféle pokolból kerültél ide?  - Engem a világosság és jóság erõi segítettek, miközben Téged kerestelek. A kardomat a Sárkány erdõ egy lakója edzette meg, mágikus tûzzel.  - Aztán miféle, hmm, mágikus tûzzel?  - Az a drangori sárkány adta, mely eddig csak a távoli múlt, ködös legendáiban bukkant fel. Ígéretet tettem neki és õ ennek fejében segített nekem. Ezt a kardot ráfektettem egy sziklára, majd a sárkány tanácsára, távolabb mentem. Aztán a legendás bestia az égre vetette kénsárga tekintetét, majd rálehelt a kardra. A szikla elolvadt a lángözönben, de ez a penge éppen csak felizzott. Hát ezért tudok helytállni ellenedben.  E a szóváltás alatt sem pihentek, s kíméletlen csapásokkal próbálták gyengíteni egymás erejét. Kiváló fegyverforgatók, mesterei a pengének. Ezt állapíthatta meg, aki csak a küzdelmet nézte, s mely vadságában és szilajságában semmihez sem volt hasonlítható. Oldalazó vágások, biztos hárítások, villámgyors riposztok váltották egymást. Ulrik óriási csapásokkal akarta a harcost az aréna sarkába szorítani, aki könnyed mozdulatokkal, mindig kicsúszott a csapdából. Nem telt el annyi idõ, míg egy gyertya a feléig ég, a harcolókon már meglátszott a fáradtság. Aztán az ifjú egyszer csak megcsúszott egy kiömlött bortócsában. Fületlen Ulrik felragyogó pofával sújtott a megtántorodó harcos, fedetlenül hagyott mellkasára. A súlyos pallos hegye átvágta a vastag bivalybõr vértet, könnyû sebet ejtve. A válasz gyors volt és hatásos. Villant a kard és süvöltve állapodott meg a bandita combjában, aki a lendületénél és az elszenvedett vágásnál fogva elõrebukott. Újabb villanás, s a súlyos fegyver, melyet sötét lelkû gazdája eddig eredményesen forgatott, a deszkapadlóra hullott.  - Nos? - kérdezte a harcos - Ki nyert?  - Essünk túl rajta… ölj meg!  - Hmm… én nem öllek meg… csak lealacsonyodnék hozzád! Viszont, ha már itt vagyunk, kérlek, olvasd fel nekem ezt!  Megsárgult pergament hajított a földön fekvõnek.  - Olvasd fel! - az ifjú elmosolyodott - Harsogjon hát a hangod!  Ulrik reszketõ kézzel kigöngyölte a tekercset és olvasni kezdte. Néhányan borzongani kezdtek a tömegben a kísértetiesen hangzó sorok miatt. Többen felhördültek:  - Nézzétek, nézzétek!  A földön fekvõ alak lassan feketedni kezdett, s sûrû füst vette körül.  - Betartottam az ígéretemet, hatalmasságodnak! - suttogta az ifjú és könnyed mozdulattal a sárkány jelét rajzolta a levegõbe. - Bevégeztetett…  Lassú léptekkel a kocsmai pulthoz sétált, s néhány fényes érmét dobott a megdöbbent kocsmáros elé.  - Elnézést a rendetlenségért! Mindig pocsék vendég voltam…     Hûvös acél kóstolta meg újra a földet a megsüllyedt sír elõtt. Mellette térdelt a harcos, ki végre nyugodt lelkiismerettel adhatott számot, családja hamvai fölött, a teljesített bosszúról. Lassú imájának hangjait messzire sodorta a tavaszi szél. Elmúlott ez a pillanat is, s felállt. Ránézett a kiégett ház maradványaira, amit vastagon lepett a gaz, s elkomorodott. A bosszú nem hozza vissza a halottakat… viszont itt az idõ, hogy átlépje a múltat. Lovához ment, fellendült a nyeregbe, s elindult a kanyargó úton, hogy beteljesítse mindazt, ami élete során még rá vár…  Soltaire