Az uzöttek, a rejtôzôk, a tolvajok
segítôje, most inkább elveszejtôje teljes
fényében ragyogott az égen. Nem volt felhô, mely
takarni merte volna, riadtan kerülgették az éjféli
égbolt komor kupoláján. Ha a boszorkányok
haragjától tartottak, nem alaptalanul. Az utóbbi
idôben, mintha kezdett volna megbomlani az évszázadok
óta fennálló egyensúly, s ahogy a feketemágia
erôsödött, a temetôk lassan nagyobb
látogatottságnak örvendtek, mint a helyi fogadók.
Errôl persze az egyszerubb emberek nemigen szereztek tudomást,
mert a legtöbb nekromanta nem volt kimondott társaságba
járó típus. Nagyrészük azzal sem foglalkozott,
hogy éjjeli szentségtelen munkája piszkát lemossa
magáról.
Legalábbis Talinnak ilyen elképzelései voltak
róluk. Hullaszagot árasztó lelkibeteg emberek, akik
csak abban lelnek élvezetet, hogy a halottak nyugalmát
háborgassák. A maga részérôl az
élôk mély álmát is szentnek tarotta, és
igyekezett soha meg nem zavarni. Dera Maran egyik legnagyobb
tolvajklánjának, a Mosolygó Hiénaknak volt fiatal
kora ellenére elismert tagja. A tagoknak minden okuk megvolt a
jókedvre, mert bár gyakran megrendezték a városban
nyilvános akasztásását egy-egy lefülelt
tagnak, ez majd' minden esetben csak a helyôrség
színjátéka volt, a lakosság
megnyugtatására. Mióta belépett - mikor is volt;
három, vagy talán négy éve? -, csak Mocskos Billyt
kapták el, amikor megpróbálta megszabadítani
az öreg Jose porcelánboltját néhány
valószínuleg amúgy is felesleges darabtól.
Hülye Billy valószínuleg pályát
tévesztett, mert elhitte a kirakati táblán lévô
szöveget : "Jose törhetetlen porcelánjai egy életre
szólnak!". Végülis volt benne valami.
Elég régóta volt már Talin a
pályán ahhoz, hogy elkalandozhassanak a gondolatai a
sikátorban. Érzékei eközben is figyeltek minden
zajra, nem mintha Dera Maranban nagy veszély leselkedett volna egy
ekkora klán tagjára; az éjjeli állatok - Talin
nem vette emberszámba azokat, akik lesbôl támadnak a
náluk gyengébbekre - elhúzódtak jöttekor.
Ha valaki mégis vállalná azt a vakmerô tettet,
hogy egy Mosolygó Hiénát megtámad, a vén
Arzenus rendszeresen ellátta a tagok fegyvereit friss méreggel.
Voltak dilijei ugyan, de túl jól végezte a dolgát
ahhoz, hogy bárki komolyan fellépjen ellene. A törekvô
tanítványait meg mindig elvitte valami ismeretlen
nyavaja...
Talin mégis meglazította a tokjában a tôrt.
A város legtöbb részét ismerte, mint a tenyerét,
de erre a környékre valahogy nem emlékezett. Most senki
nem figyelte az árnyak mögül, vagy túljárt
az eszén, ami rosszabb. Nyomasztó hangulatban keringett az
ismeretlen utcákban, mintha még a Hold fénye is más
lenne itt.Amikor megtalálta végre a keresett utcát,
rádöbbent, hol jár. Gyerekkorából ismerte
a Fekete Kastély legendáját, melynek kapuját
senki nem hagyta el századok óta, legalábbis a mendemonda
szerint. Nem volt ugyan babonás, de többször elgondolkodott
azon, hogy aki beszél róra, még sosem járt benn.
Pedig sok kíváncsi ember volt, de azok általában
eltuntek. Ha valaki hazudott, azt meg hamar észre szokta venni, bár
kevesen mertek hencegni azzal, hogy voltak itt benn. A fogadóban a
csôcselék könnyebben elhitte, hogy valaki egy szál
pizsamában végzett az erdô szélén
álló házra rártörô farkashordával,
mint hogy megjárta e helyet. De kár ezen gondolkodni, mestere
pontosan leírta, mit kell benn keresnie, és addig úgysem
mehet vissza, míg legalább meg nem próbál mindent.
Akkor inkább minél hamarabb, az éjszaka
hátralévô részére voltak ennél
szórakoztatóbb tervei is.
Eltunôdött, mintha azt hallotta volna, a hely teljesen
lepusztult. A kerítés viszont nem látszott száz
évesnek, de még talán háromnak sem.
Javításnyomok viszont nem voltak a mattfekete
kovácsoltvasakon, melyek díszítése az
holdfényben inkább emlékeztette gyerekkora
álmaiból ismert szörnyekre, mint épeszu kovács
kezemunkájára. "Ideje lenne eldönteni, hogy vénasszony
vagyok, vagy mestertolvaj..."-gondolta, miközben már mászott
is át a jéghideg rudak felett. Puha homokra érkezett,
melyet nem borított semmi növény. Idebentrôl sokkal
fenyegetôbb volt az épület. Elég jó szeme
volt, hogy a gyér fény ellenére megfigyelje a
vízköpôket az épület tetején, melyek
most mintha esô hiányában a haragjukat
zúdítanák rá. "Végülis nem festeni
jöttem"-töprengett, miközben az járt az eszében,
hogy talán mégsem a fôkapu lenne a legideálisabb
ilyen késôi látogatásra. Körbejárta
a kastélyt, léptei kevesebb zajt ütöttek, mint a
hulló hópelyhek, mégis az a szent
meggyôzôdése támadt, hogy valaki folyamatosan figyeli.
Ha elmenekülne, valószínuleg kijutna a városból,
de két-három nap alatt úgyis nyomára bukkanna
a céh, és hallott valamit arról, hogy nemrégiben
Arzenus valami nagyot alkotott, de még nem tudta kirpóbálni
az új löttyöt...
Egyetlen ablakot látott nyitva, mely mellett egy fén
fa állt. "Kénytelen leszek felmászni, bár nincs
sok kedvem, de ahhoz mégkevesebb, hogy bekopogjak, és
megkérdezzem : Elnézést, egy könyvet jöttem
ellopni, nem engednének be?". A fa törzse még nem
jelentett gondot, de amint feljebb jutott, az ágak, mintha
körül akarnák fonni, és a kéreg olyan hangokat
adott, ami egy százévas hullától is váratlan
volna. Levelek, vékonyabb ágak csapdosták
arcát. Egy kisebb oduba nyúlt véletlen,
és mintha valami ragadós anyag tapadt volna a kezére.
Kirántotta, de nem látott semmi különöset
rajta. A hirtelen ijedtségtôl megcsúszott a lába,
és már zuhant is lefele. Ágak karistolták
véresre arcát, kezét, s ahogy próbált
nagy nehezen megkapaszkodni, egy kisebb gally beletört kezébe.
Sikerült végül megkapaszkodni, felhúzta magát
egy nagyobb ágra, ám amint fenn volt, hirtelen iszonyú
fájdalom nyilallt kezébe, mintha valami belülrôl
rágná a húsát. Látta, hogy ömlik
a vér a kezébôl, és már alig látszik
ki valami a beletört csonkból. Eszeveszett erôvel
megpróbálta kirántani, amitôl az beletört,
a fájdalom meg is szunt ebben a pillanatban. Mostmár nem
gondolkodott, ôrült iramban mászkott felfelé, csak
minél elôbb elhagyhassa ezt az elátkozott helyet, a
kezét majd megnézi odahaza. A mai randinak viszont
befellegzett.
Elérte végre az ablakot. Jó két
méterre lehetett az ágtól, és ha elrontja az
ugrást, nem biztos, hogy túléli a zuhanást. Más
alkalommal ez szimpla mutatvány lett volna neki - bár ritkán
volt közönsége -, de ebben az állapotban szinte
lehetetlennek találta. Egy faágról amúgy sem
könnyu elrugaszkodni, de ez a vén tüzifa egyenesen ellene
dolgozott. Ugrás közben elvesztette egyensúlyát,
és csak sebesült kezével sikerült elérnie
az ablak peremét. Visszafolytotta ordítását,
megkapaszkodott a másik kezével is, és
centiméterrôl centiméterre felhúzta a testét,
mely akár ólom is lehetett volna, olyan nehéznek
érezte. Végre benn volt. Semmit sem látott,
valószínuleg a holdfénynek több esze volt, mint
neki, és már az ablakban visszafordult. Vakon tapogatózott
körbe, kereste a kijáratot. Egyszerre valami elkapta a kezét!
Iszonyatos elôvel elrántotta, de eltántorodott, és
egyenesen belebotlott egy lovagi páncélba, amely hatalmas zajjal
rádôlt. Ha van itt valaki, már biztosan tudja, hogy itt
van, így nem törôdve a további
csörömpöréssel, reángatta magáról
a páncélt, majd egyenesen az ablakhoz rohant. Szinte tudta,
hogy zárva lesz. Nem tévedett. Ép kezével
elôvette tôrét, megpróbálta kifeszíteni.
A reménytelen próbálkozás után immar a
tôrrel kopogtatva kereste az ajtót. A rajta levô
oroszlán -vagy tudja az ég, milyen - fejbe akadhatott bele
az elôbb a keze, az ablak meg biztos beszorult, amikor behajtotta.
Nem jár itt hosszú évek óta senki, nyilván
be van rozsdásodva. Lenyomta a kilincset, és
kilépett.
Legnagyobb döbbenetére a teremben, ahová
érkezett, halovány fény derengett. A plafon nagyon magasan
volt, ha volt egyátalán, a falakon gyönyöru
freskókban gyönyörködhetett volna egy szerencsésebb
idôpontban betoppanó vendék. A fából faragott
bútorokkal berendezett szoba valószínuleg egyben a
látogatók számára kínált helyet.
Megszemlélte a fegyvergyujteményt, a könyvespolcokat,
melyeken minden könyv ezüst borítóban volt.
Néhány térkép feküdt az ében asztalon,
íróeszközök mellett. Bódító,
kellemes illat próbálta megnyugtatni, ahogy a helyiséget
csodálta. Nem erre számított.
Ekkor egy alak lépett ki az egyik árnyék
mögül. Földigérô, kék selyempalástban
közeledett kecses léptekkel, kezén és arcán
a bôr hófehérnek tunt, halvány ajkait csodálatos
mosoly tette földöntúlivá. Zöld szemei csillogtak,
és arcába tincsek lógtak hosszú, fekete
hajából. "Ha létezik menyország, ez biztosan
az, és személyesen találkoztam a legszebb
angyallal"-gondolta, mert megszólalni nem igazán
tudott.
- Már vártam rád, Talin. Kicsit viszontakságos
lehetett bemászni; azt hiszem, a kapun könnyebb dolgod lett volna.
Látom, meg is sebesültél, de ezen majd tudok segíteni.
Az, hogy ez valóban a menyország-e, késôbb
eldöntheted magad is. - A lány szélesedô mosolya
méginkább zavarba hozta Talint.
- Hódolatom, gyönyöru hölgy. Igazából
azért vagyok itt...
- Tudom Talin, muvelt ember szeretnél lenni, és
benéztél az egyik könyvemért. Azt hiszem, a Te
állapotodban olvasgatásról most szó sem
lehet.
- Megbocsátanád a kérdésem, és
elárulnád neved?
- Sin-de Anisse vagyok, ennek a kastélynak az úrnôje.
Sajnos távol kellett lennem egy kis idôre, nemrég azonban
kedvezô fordulat állt be, és visszatértem. Ezalatt
az idô alatt itt sok minden megváltozott, de majd orvosoljuk.
Most el kell menned, és át kell adnod egy levelet mesterednek,
aztán gyere vissza. Elôtte azonban ellátom
a kezed, többek közt.
- Megtisztelsz, amit végképp nem érdemlek
meg.
- Csak nyújtsd ki a kezed... így, most hunyd be a szemed...
ez az. Akkor nem lesz olyan rossz.
A lány mondhatott valamit, ami inkább halk sóhaj
volt, és Talin nem értette. Egy pillanatra úgy
rémlett, elveszti az eszméletét, de ez rögtön
tovaszállt, akár az összes fájdalom. Kinyitotta
szemét. Sehol egy sebet nem látott, az arcát
törölgetve sem érzett semmit, még véres sem
lett a keze.
- Most menj, Talin, és add át a levelem. Utána vissza
kell térned ide, az új otthonodba. Kérlek, siess, mert
ha napfény ér odakint, elkezdesz majd rothadni, és akkor
kénytelen leszek téged is lentre küldeni a többi
öreg élôholt közé. Ha jól viseled magad,
sokáig húzhatod idefenn, ami hidd el, sokkal jobb. Indulj,
és amikor átadod a levelet, mondd el nekik, Anisse azt üzeni,
hogy a leghatalmasabb boszorkányúrnô visszatért
a kényszerpihenésbôl, és többé nem
is távozik el! - és a lány kacagott, kacagott,
kacagott...
Talinnak már nem voltak könnyei, hogy sírni
tudjon.